Mennyivel jobbak lennének az ilyen események, ha nem lenne szociális szorongásom, és nem menekülnék, amint egyedül maradok, mert félek bárkihez is hozzászólni.

Színes kulturális program ♥ 

Így végülis sokkal könnyebben átvészelhetőek a hosszú, komor esték, ha az ember lelke feltöltődik :)

Hát, úgy tűnik, nem csak, hogy nem nagyon akaródzott neki egyedül menni a koncertre, kimondottan kért, hogy ő szeretne velem jönni, és amiben tud, segíteni, hogy minél jobb legyen nekem az élmény stb :O Persze azt is mondta, hogy ha úgy jobb, akkor meg nem jön... Meglepő, nem értem.

És még a sírás is, a vasárnapi látogatás úgy tűnik nemcsak egy jópofizás volt a részéről, hanem tényleg ő is úgy érezte, hogy mennyire normális és a helyes út, hogy genuinely jól tudjuk magunkat együtt érezni.

Hát elmentünk együtt a koncertre, és fenomenális volt, sok koncerten voltam, Nightwishből is nem csak egyen, de ennyire nem vigyorogtam még egy koncertet sem végig. Mostmár értem, milyen az, amikor emberkék végig vigyorognak egy koncerten mint a tejbetök, mert én sem tudtam lemosni a mosolyt az arcomról. :) 

Persze itt már volt csók meg bújci meg minden, hazafele pedig megbeszéltük, hogy rohadtul nem jó ez így, nem akarunk külön lenni, a szívbaj kapkodta, amikor FB-hiba miatt azt hitte, letiltottam, és csak jobb lenne együtt, szeretjük egymást, ragaszkodunk, ez így szenvedés, de valami kéne, szóval hogy lehet tényleg nem rossz ötlet, ha hazamegyek a téliszünetre, meg úgy egyáltalában próbáljunk majd nem annyira egymás életébe-arcába mászni. Tetszik az ötletet. És abszolút kultúráltan, kedvesen és intelligensen tudtunk erről beszélni.

Ennél tökéltesebb csak akkor lett volna az este, ha jó a hangosítás, és a zenekar kijön a koncert után, de igazából az ehhez fűződő vágyaimat már beteljesítettem, úgyhogy szomorúság nélkül el tudtam engedni.

Dead Boy's Poem pedig óriási, elmondhatatlan. 

Amúgy meg ebből:

 Lesz ez:

Abból pedig ez:

Akkor ezt most kimásolom a csetablakból

de lehet az sem tenne túl jót, ha anyukámmal laknék  így huszonötévesen visszamenni, újrakezdeni. bár legalább a szeretethiány állapota nem emésztene fel.

érdekes, mert ebben nem értünk egyet, mert szerintem nem ilyen felnőttes dolgokban vagyunk kompatibilisek, hanem pont, hogy csak ilyen felületes izékben, mint zenekarok-koncertek

#emóposzt

Tudom, hogy biztosan majd valamikor jobb lesz így, de éppen annyira iszonyatosan sajnálom magam, és aggódom magamért, hogy mi lesz velem. Nem véletlenül vagyok/voltam gyáva kilépni egy kapcsolatból - megijeszt az egyedüllét, főleg akár az egyedül lakás. Szinte hihetetlen, hogy három évet lehúztunk egymás mellett. Már tényleg nem is tudom, milyen szinglinek lenni. A világ legszomorúbb képe az, hogy veszek vacsit - csak magamnak, és nincs kit hazavárni, és nincs, aki hazavárjon, és aki melegséget képes adni nap mint nap. 

Az viszont felbasz, hogy még most is képes vagy amiatt kapálózni, hogy ez igenis 100%-ban az én hibám, ezt azért nem veszi be a gyomrom. Egyrészt az, hogy ez lehetetlen, másrészt pedig, hogy ilyenkor, mindennek a végén, még képes vagy abban fasztméregetni, hogy kinek a szarabb, és ki baszta el kevésbé? Gondolom ezzel nyugtatod magad, és azt fogod adagolni magadnak szomorúság ellen, hogy te ebből jól jöttél ki, én vagyok a hibás, te nem tehetsz semmiről - gondolom ezzel a gondolattal a fejedben könnyebb túllépni.

El sem tudom képzelni, hogy lesz most az életem. Szeretem ezt a lakást, szerettem a közösséget és közelséget veled, szeretem Gazdagrétet, nem is nagyon tudom hol elképzelni a lakást, az életet, kollégium után mindjárt összeköltöztünk, soha nem voltam az önmagam felnőttje... Önző szar vagyok biztos, mert elsősorban az önmagam embere szeretnék lenni, úgy, hogy valaki közben szeret, és valakivel meghitt pillanatokat tudunk átélni. De ami most ment a végefelé már, ez a folyamatos kérdőrevonás, megkérdőjelezés, beszólás, bántás, szemforgatás, és a durvábbnál durvább szavak, ez abszolút elfogadhatatlan.

Az a gond jelenleg, hogy az agyam próbál meggyőzni arról, hogy "nem votl az olyan rossz", mivel nyilván a jelenlegi szenvedés rosszabb, tehát akár jobban járnék, ha csak kibírnám, mert hisz' hát tök jó dolgokat csináltunk együtt. De a mindennapokban bántalmaztuk egymást és folyamatosan építettük le egymást, az az igazság... Nem igaz, hogy te ezt nem látod! 

Nem igaz, hogy amikor az elmúlt hetekben minden héten mondtam valamit, hogy mennyire elegem van ebből és abból a dolgodból, nem esett le a tantusz, hogy itt nagyon elromlott valami, ami nem mehet így tovább, és nem akarom elhinni, hogy minden egyes dolog, ami engem zavar benned, abból ered, amilyen én vagyok/voltam hozzád. 

Már amikor fél méterre ültél a számítógéped mögött hiányoztál. 

Iszonyatosan félek ettől az egésztől, sokan mondják, hogy évekig tart túllépniük egy-egy emberen, sőt valakinek még utána is a másik körül forognak a gondolatai, és nagyon félek, hogy én is beleesek ebbe, és azt tuti képtelen vagyok végigcsinálni. Pedig valószínűleg nem mi voltunk az egymásnak való emberek, tényleg nem mondott hülyeséget S, hogy nem illünk össze, de hát a szerelembe esés azért elég sokszor nem ez alapján történik.

És igenis szép a lelked egy része, amellett, hogy elképesztően irigy és igénytelen vagy. Nem minden nap találsz olyan férfit, aki ösztönből jófejkedik minden kisgyerekkel a buszon, meg elkezd magától madáretetőt csinálni, hogy legyen a pici madaraknak mit ennie a hideg télben :'( De emellett sokszor voltál összeférhetetlen és kiállhatatlan is. 

Félek, hogy ha túl sokat gondolok rá, esetleg internalizálom azt, amit mondtál, hogy minden 100%-ban az én hibám, és a végére elhiszem, de ez nem lehet... Eddig mindenki elhűlt azokon, amiket meséltem rólad, pedig a legrosszabbakat soha nem mondtam el senkinek. Attól, hogy én triggereltem esetlegesen, még megtetted...

Félek és kétségbeesett vagyok és elképzelésem sincs, mi adhatna megnyugvást. Ha belegondolok abba, hogy mehetek erre-arra, találkozhatok ezzel-azzal, csinálhatok ezt-azt, csak egy ócska bóvlinak tűnik, csak egy gyenge B-tervnek, egy szánalmas próbálkozásnak kompenzálni az érzelmi űrt.

Csak elöljáróban: Igen, szoktam írni koncertbeszámolókat a www.metal.hu-ra. Ez most nem az, ez személyes vélemény a blogomba :) 

Sokkal jobb volt a Metal Halloween, mint amire számítottam. Maga a helyszín nem annyira jó, eredetileg színházterem, és nem is annyira pénztárcabarát, bár a szélső táncterem/próbaterem/tükörterem, társalkodónak berendezve nagyon szuper ötlet. A lényeg, a hang meg... Tényleg ennyire a hangosítón múlna, hogy ki hogyan szól? Az Over My Dawn undorító volt, fülsértő, katasztrófa, viszont az Ann My Guard vagy a The Tumor Called Marla nagyon is jól szólt, ahol az Esperfallal ellentétben az éneket elöl is lehetett hallani. Ezek ilyen random hülyeségek, "hahha lol csináljunk közös képet" címszó alatt.

Btw, ezek a zenekarok újra felébresztették bennem a reményt, hogy tényleg van még csomó tehetség és lehetőség a magyar undergroundban. Nagyon meggyőzött előszöris nyilván az Ann My Guard bulija, a két nap talán legerősebb produkciója volt, tetszett a Tumor called marla, akik beöltöztek squatting slavs in tracksuitsba, jó volt a Dystopia és meglepően élveztem a Wall of Sleepet is. Nem tudom amúgy, hogy ez most pozitív vagy negatív, hogy a zenekarok vették sokkal komolyabban a beöltözést, mint a közönség. A Dividedék ilyen californiás hawaios mindenféle krosszóver tengeres strandolós szettben jöttek fel a színpadra, és még egy csomó lufit is hoztak, tényleg refreshing látvány volt. Amúgy sosem fogom megérteni, hogy vagy képes úgy állni egy koncerten, és nem csinálni semmit, hogy percek óta ott van a lábad mellett leesve a lufi? Hogy lehet ennyire tunyának/leszaromnak lenni? :D

Az egyik legjobban nyilván az Esperfallt vártam, mindig is kajáltam az ilyen szimfonikus nőiénekeses dalamos poweres metalt, plusz alapvetően személyes ismeretség is van, és rögtön szimpatikusnak tűntek, még cédét is küldtek (több ilyet! :D). Nem csalódtam élőben, iszonyatcukiiiiiik, és a koncert is rendben volt, csak mire elhelyezkedtem úgy, hogy a hely csodálatos adottságai mellett lássak és halljak is rendesen, vége is lett a koncertnek. Ami volt az mondjuk jó volt, hozzák élőben is, amit kell, csak még a színpadi kiálláson kell dolgozni, de azért látszik a munka, amit beletettek, és én nagyon szurkolok nekik.

Jó volt egyébként a rengeteg régi és új ismerőssel találkozni, összeborulások, összepuszilkozások, megsörözések, pacsi mindenkinek :) Meg jó volt Halloween alkalmából kicsit méghülyébben öltözni, mint általában. Sokszor már bele sem gondolok, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy kis hülye koromban mennyire vágyakoztam a mindenféle metalkoncertekre meg a gitárszó hallgatására élőben, és most itt vagyok, és el tudok járni igazából minden hétvégén metal koncertekre, és rengeteg kedves ismerős van minden alkalommal, és mindenkinek van mindenkihez egy-egy jó szava. Bocsi, ha ez nagyon csöpögős lett. Btw ha már csöpögés, néha teljesen átérezni a húsighatoló riffeket, vagy egyszerre felreptetni egy adag sirályt igazi religious experience tud lenni. 

Bármikor újra szívesen Dystopia, Marla, Ann, természetesen Esperfall, és Dreamgrave, akiket végre normálisan odafigyelve, átélve meg tudtam nézni, Wall of Sleep (ki írta oda, hogy doom metal?! :D), bár a Down for Whatever 15-ös átlagéletkorú közönségével nem tudtam azonosulni, de persze jók voltak ők is. És ma még Tarja is, öreg vagyok én ehhez :O :O 

...szerintem a felére nem emlékszem annak, amit le akartam írni :( 

Végre megyek haza. Mármint izé, Tallinnba. Azt Narvához képest abszolút tudom hazának nevezni. Jó volt az itteni kutatás, de elkezdtem pánikolni is. Minél közelebb jött a hazamenés ideje, annál inkább éreztem, hogy na, ha mostanig nem tudtam elég anyagot gyűjteni, akkor itt annak ennyi is. Attól tartok, ez elő fog jönni még egyszer, amikor már Tallinnból indulok hazafele. A mai napom úgy telt kicsit, mint egy homelessnek. Bár a szállás leokézta, hogy csak késő délután csekkolok ki, mégis úgy döntöttem, hogy délben már minden cuccommal elmegyek, ki tudja, hogy alakul a délután. Hát marha jól alakult, 50 percet oda, 50-et vissza gyalogoltam szeles-esős időben, egy olyan nőhöz vendégségbe, akivel a felvett interjú valószínűleg túl sokra nem lesz jó, mert teljesen más helyzetből van, mint a target csoport. De legalább eláztatta (majd kivasalta) teával a papírjaimat. Igencsak nyomorékul és egyedül éreztem magam, amikor a nehéz táskámmal, éhesen haladtam Narva nem annyira barátságos utcáin, és még az autók is lefröcsköltek, az utolsó interjúalany meg végül lemondta a találkozót - bár legalább ehettem nyugodtan, és azon sem kellett izgulnom, hogy rohannom kell-e majd a hazavonatra.

Egyébként az első nap nagyon szuper volt, sokat sütött a nap, nagyon örültem annak, hogy egyszercsak hirtelen ott van a szemem előtt egy Oroszország, az emberek kedvesek voltak, az első interjúm is lehet, hogy haszontalan (az meg egy pétervári lány), de legalább szuper kedves volt, magától felajánlotta, hogy eljön értem kocsival (tök para, hogy férfinek kocsijába és lakásába sem mennék, de a nőkben alapból jobban bízom... És még a következő találka helyére is elvitt, amit egyébként majdnem lemondtam, de így láttam a Tartu Ülikool Narva Kolledz-et is, és négy interjúm is lett egy nap - ők, egy bolti eladó, meg egy igazi viking. A pláza biztonságiőrét, aki elmondta, hogy rosszul közelítem meg a kérdést, ők nem oroszok, hanem szovjetek, inkább hagytam.

A legnehezebb ebben az egész kutatásban az, hogy mindenféle ember felé empátiát kell tanúsítani, meg nyilván oda kell figyelni arra nagyon, amit beszél, egyrészt mert külföldiül mondja, másrészt, hogy jó follow-up kérdéseket tudjak neki feltenni. Szociálisan abszolút fárasztó mindenkinek külön bólogatni, és mivel beszéltetni akarom őket, és hogy minél jobban megnyíljanak, bármit mondanak, egyet kell értenem, bólogatnom és mosolyognom kell hozzá. Nem mintha olyan rossz dolgokat mondanának persze, csak egyszerűen fárasztó ez a sok empatizálás. Remélem, megéri, és tényleg érdekes narratívákból tudom felépíteni a fejezeteimet. Még nem tudom pontosan, hogy fog kinézni a dolog, de talán mintázatok, következtetések (azt akartam írni, hogy vývodok után) alapján fogok majd dolgokat beidézni.

A nyelvi tájképhez is szerintem rengeteg anyag gyűlt össze, a bogyókat áruló, fotózást megtiltó cigányasszont is kijátszottam azzal, hogy másnap visszamentem, és szépen lassan odamentem videóval, de egy kis idő után ott sem volt, így az egész pultját le tudtam fotózni. Bocsi néni! :D Szegények félnek, hogy én vagyok a nyelvi inspekció, egyébként meg is értem, a halárus néni is megkérdezte, hogy mégis kinek fotózok, de őhozzá már tudtam, hogy kell odamenni, mondtam, hogy nálunk az ilyen típusú halárulás szokatlan, magamnak fotózom (ez most mindegy, hogy igaz-e, vagy sem), meg kérdeztem a hal elkészítésének mondjáról, úgyhogy őt szerintem sikerült megnyugtatnom.

Csak ez a délután volt rossz, vizesen közlekedni, és utána még egy órát ücsörögni a padon, mert nem engednek ki a peronokhoz, cask amikor már bent van a vonat, zárva az épület vasút felőli kijárata és a kerítés is az állomáson... Még szerencse, hogy szemben a buszmegálló bódéjában lévő pad legalább nem volt nedves, úgy volt hol ülnöm. Mert az összes többi ugye nyilván tiszta víz volt. Persze ülhettem volna még a plázában, de inkább biztosra akartam menni, és hívtam egy taxit a vasútra, ami csak 2.50€-be került, tisztára, mint Komárom, csak jobban Szovjetunió. :D 

Lassan egy hete vagyok már Tallinnban, szombaton koradélután landolt a gépem. Alapvetően jól megvagyok, teljesen otthonos a lakás és a környék is, egész jól el tudok vegyülni a helyiek között, bár lehet, hogy ők erről mást gondolnak.

A közelemben biztosan sokan torkig vannak már ezzel a mondásommal, de muszáj magamat megismételnem: Észtország egész egyszerűen már a 22. században jár, legalábbis közép-keleteurópai szemmel. Egyszerűen furcsa, hogy ami nekem egy ilyen élhető országban való futurisztikus kirándulás, az másoknak a megszokott, mindennapi élet. 

Érdemes beszélni az emberek mentalitásáról és a technikai fejlődésről is. Az észt alapvetően egy elég zárkózott, és nagyon csendes nép, szinte látni az embereken, hogy csak akkor nyitják szóra a szájukat, ha nagyon muszáj - persze nem a barátaik körében. Az emberek alapvetően békénhagyják egymást - ezt pozitív és negatív tényként is felsorolhatnám egyébként. Úgy tűnik, hogy az észtek leszarják az idegeneket, pedig igazából szerintem arról van szó, hogy úgy gondolják, hogy semmi közük egy idegen emberhez, és még véletlen sem akarják zavarni őt. A finnek és az észtek egyébként valamennyire hasonlóak, egy nagyon szubjektív megérzés szerint (aki élt közöttük sokat,  és ismeri a néplelket, egész nyugodtan javítson ki) a finnek alapvetően csendesek, mert nem érdekled őket, mert egy idegen vagy, az észtek pedig ehhez pluszba bizalmatlanok is veled egy kicsit. Gondolom megszokták, hogy eddig, ha idegen volt köztük, abból nem igazán jöttek ki jól, bár ahhoz képest az e-állampolgárság lehetősége nyilván ennek az ellentétjéről számol be. 

Hogy miben merül ki ez a nemérdeklődés? Egy nagyon pozitív oldala is van. Egyrészt, ha valamit mondjuk elejtesz, akkor lehet, hogy senkit nem fog érdekelni, és senki nem fog a segítségedre sietni, viszont itt tuti, hogy nem kell miatta szégyenkezned, vagy cikinek érezni a helyzeted, hogy most mindenki rajtad röhög - nem, nem röhög rajtad senki. Senkit nem érdekel. Idiótán nézel ki 3 pulcsi és 2 kapucni alatt, mert folyamatosan esik? Senkit nem érdekel. Az a megérzésem, de ebben is nyugodtan javítsatok ki, hogy az emberek alapvetően nem azért nem szólnak hozzád, mert leszarnak, hanem mert arra gondolnak, hogy esetleg megzavarnának a saját teendődben, gondolataidban, vagy egyszerűen csak zavarnának. Mindenki teszi a dolgát.

Nem csak mendemonda az, hogy nem igazán állnak közel egymáshoz északon a buszmegállóban...

Ami viszont úgymond nagyon udvarias és tetszik, az az, hogy az autók a zebránál mindig lassítanak. Valamelyik nap úgy integettem az egyik autónak, hogy ugyan, haladjon, de még akkor is alig indult el. És nem a zebra előtt állnak meg, hanem ha látják, hogy át készülsz menni az úton, a zebra előtt már jó húsz méterrel látványosan lassítanak. 

Még közlekedés: a villamosok sok helyen a kétsávos úttest közepén közlekednek, és ott is van a "megállójuk". De a megálló bódéja csak a két járdán van, tehát nem megállóba áll be a villamos, csak egyszerűen megáll a sín egy adott pontján. Az úton nincs semmi vonal, jelzőlámpa, semmi. Egyszerűen ahogy lassít a villamos, amiről hamarosan az úttest közepére fognak az emberek leszállni, megállnak az autók. Minden nélkül. Maguktól. Budapesten vajon hány óra vagy nap után gázolnának így valakit agyon?

Ami mindkettő tallinni tartózkodásom alatt rögön feltűnt, az az, hogy az emberek néha (pl. a nagyon szűkös, keskeny folyosójú buszon és villamoson) ugye összeütköznek véletlen, és erre az egészre egész pontosan nulla reakciót adnak. Nálunk azért inkább az a normális, hogy ha nagyobb lökés volt, akkor bocsánatot kértek egymástól, de ha valakit leveszel vállal, vagy a táskájának nekimész jobban, akkor minimum és automatikus szokott lenni, hogy utánanézel, megnézed, hogy rendben van-e, meg hogy egyáltalán minek, kinek mentél neki. Itt semmi ilyesmi nincs, az emberek mintha észre sem vennék, hogy valami történt. Elsőre úgy tűnhet, hogy micsoda oltári bunkó emberek, de igazából lehet ők csinálják jól: igazából csak felesleges beszéd, jobb attól senkinek nem lesz, ha minden kis nekimenés után bocsánatot kértek. Ma az ismerősömnek háromszor kellett megkocogtatnom a vállát, mire hátrafordult (pedig nem észrevétlenül, épp hogy csak hozzáérve csináltam), mert gondolom megszokta, és leszarja, hogy néha hozzáérnek az emberek kisebb helyeken. Én bezzeg minden kis mozdulatra hátrafordulok :'D 

Van egy baltikumi vicc arról (nyilván a litvánok, meg gondolom a lettek körében), hogy az észtek lassúak. Nos, ez tényleg igaz, ide nem kell külön downshifting, az emberek alapból eléggé lassúak, nem nagyon rohannak semmivel, szépen kivárják a sorukat, meg megvárják, amíg a másik ember végez a tudomisénmivel. Ez számomra hatalmas pozitívum, és előny, mert világ életemben nagyon lassú voltam, ha bepakolásról, előpakolásról, összekészülésről, cókmókösszeszedésről, fagyiválasztásról, felöltözésről van szó, és mindig is szorongás övezte az ilyesmi cselekvéseimet otthon, mert persze volt, hogy megszóltak miatta, ami miatt olyan szinten bestresszeltem, hogy hirtelen azt sem tudtam, hova nyúljak, és az egész folyamat (pl. szétrakodás után újra elindulni haza valahonnan) hirtelen ötször olyan hosszú lett, mert képtelen voltam az enyhe pánik miatt tisztán gondolkodni. Szeretem szépen idejével csinálni a dolgokat, és itt erre van lehetőség. Még ha valakit zavarna is, sem jutna eszébe szólni, és ez nagyon megnyugtató. 

Az emberek alapvetően bíznak abban, hogy a másik becsületes. Biztos vagyok benne, hogyha valaki kisétál a boltból fizetés nélkül egy zacskó csipsszel, akkor mindenki arra gondolna, hogy valamilyen furcsa oknál fogva egyszerűen elfelejtette, hogy nála van, kezébe maradt, fáradt, de nem hiszem, hogy bárkinek az lenne az első gondolata, hogy lopni akart. Magyarországon, de legalábbis a fővárosban pedig szerintem először mindenki erre gondolna, aztán ha az illető kellően sajnálkozó képet vágna, és rögtön adná is a pénzt, talán elhinnénk, hogy ártatlan hiba volt. 

A könyvtárban nem szólnak utánad, hogy le kell adni a kabátodat és a táskádat a ruhatárba. Mindenki feltételezi, hogy van benned annyi, hogy nem a víztől csöpögő nagykabátodban mész be a tömött könyvespolcok közé, nem fogsz semmit leverni a táskáddal, mert leveszed, és lerakod egy asztalhoz (mert tudod, hogy ha őrizetlenül hagyod sem lopja el senki), és hogy nem lopsz el egy könyvet sem, mert  - mégis miért lopnál egy könyvtárból? Vagy bárhonnan. Nyilván, ehhez kell egy bizonyos életszínvonal, hogy ez fel se merüljön benned, de a bizonyos életszínvonalhoz meg kell egy bizonyos mentalitás, nem? Apropó könyvtár, a nemzeti könyvtárban ingyen és bérmentve hosszabbították a tagságomat a következő három évre. A számítógépekre ki van írva, hogy három óra hosszán keresztül ingyenesen használhatóak. Bezzeg a Szabó Ervinben még ha a saját gépedről wifiznél is fizetned kell párszáz forintot, könyvtári gépért meg hajjaj. A könyvtárosok elképesztően segítőkészek (bár ezzel jórészt nagyon pozitív tapasztalatom van itthon is). 

Soha nem éreztem magam olyan nyugodtnak hasonló cselekvés végzésekor, mint ma az R-Kioskban, amikor szépen lassan, tényleg hosszú perceken át kiválasztottam a hatféle kihelyezett péksüteményből, hogy mit szeretnék reggelizni, és a kávémhoz megtaláltam a kétféle méretből a megfelelő méretet, kibogarásztam, mit akarok, megnyomtam, hogy kérem a kávém. A nő nem sürgetett, és tudtam, hogy magában sem sürget (erről már írtam feljebb), nem kívánja azt, hogy bárcsak elhúznám már a belem, és tudtam, hogy abban is biztos volt, hogy bár simán ki tudnék menni az ajtón a reggelimmel csak úgy, oda fogok menni külön a pulthoz kifizetni. Egyébként nagyon könnyű ebbe a mentalitásba beleszokni, a postán a feladás díjának kifizetésekor automatikusan mondtam, hogy a képeslapot még nem fizettem, mert nagyon zavart volna, ha véletlen az kifizetetlenül marad (huh ez ilyen finnes észtes mondatszerkezet lett, bocsi). Amikor a képeslapok közül kiválasztottam azt, amit elküldök, tudtam, hogy senki nem figyel rosszallóan, és kezdi el követni, hogy na majd vajon fizetem-e a szöveg megírása után, mert tudtam, hogy tudják, hogy kifizetem. El tudom képzelni, hogy máshol még utánad is szóltak volna ezzel kapcsolatban...

Az önkiszolgáló fénymásolóban megkérdezték, hogy hány oldalt nyomtattam - mert miért is mondanék mást, mint ami a valóság. Amikor kérdezték, hogy egyoldalas, vagy kétoldalas-e, kicsit "számonkérve" éreztem magam, jó magyar szokás szerint, kivettem a már eltett lapokat megmutatni a táskámból, szépen türelmesen kivárták; utólag jöttem rá, hogy valószínűleg ha simán mondom, hogy egyoldalasak, elhitték volna gond nélkül, csak megvárták, hogy mutassam, ha szeretném mutatni, vagy legfeljebb gondolták, hogy nem biztos, hogy értettem a kérdést, és azt tartom a legbiztosabbnak, ha inkább megmutatom, mi van. Egyébként pont abban a boltban sikerült 1 perc alatt a 2 dolgozónak 3 nyelven is hozzámszólnia... :D 

Nem véletlen hívják E-Stoniának az országot, elég nagy közük van a Skype-hoz és a TransferWise-hoz is, startup és IT-paradicsom, és rengeteg minden elektronikusan működik. A barátnőmnek kb. két fontos kártyája van: a személyije, ami természetesen chip-pel is rendelkezik (és nem is értette, hogy az enyémen miért nem lát), ezt ügyintézéskor, orvosnál tudja használni. A másik kártyája egyben egy diákigazolvány, bankkártya, a tömegközlekedést is ezzel használja, ezzel tud nyomtatni, és még valamelyik törzsvásárlói kártyája is ezen van. 

Tömegközlekedésre tudsz venni persze egyszer jegyet is, vagy a zöld "Ühiskaart"-ra tudsz pénzt tölteni, vagy venni rá havijegyet, ezt mindig mindenkinek érvényesíteni kell a tömegközlekedésen. Mobiltelefonon is tudsz jegyet venni, akkor kapsz egy QR kódot - a buszok első ajtajánál van a jegyolvasó alatt egy QR kód olvasó is. A jegykontroll egyébként elég para, két megálló közt állítják meg a buszt, felszállnak a rohamrendőröknek öltözött ellenőrök, lelockolják az érvényesítő gépeket, és mehet a buli... Mondjuk nem annyira gond talán, a Tallinnba beregisztrált lakosok számára ingyenes a tömegközlekedés, és a havijegy is csak 24€. Ehhez képest a legtöbb tömegközlekedési eszkö nagyon modern és tiszta, de persze van pár régi és túlfütött busz itt is, de nem ez a jellemző. Sajnos éjfél után megáll a tömegközlekedés, de addig elég gyakori. Sosem értettem, miért szidják annyira a BKV-t, nekem most már hat év alatt csak jó tapasztalatom volt a velük való közlekedéssel - igen, most mondjuk kellemetlen, hogy fél Újbudát átalakítják, 1-es villamos, 4-6 átalakítása, M3-as metró felújítása mind egyidőben, stb, most tényleg nehéz eljutni helyekre, nem vitatom, de alapvetően egész Budapesten belül bárhova eljutsz tömegközlekedéssel, és egész éjjel járnak a buszok - szerintem aki erre panaszkodik, nem nagyon tömegközlekedett még más városban... 

Igen, ilyenkor még magasan van itt is a nap, és annyit süt, mint otthon :) Legalábbis órában. Az eső sok.

Majdnem mindenki beszél, vagyis képes kommunikálni angolul. Jelenleg ezt épp nem nagyon tapasztalom, mert igyekszek mindenkivel észtül (esetenként oroszul) beszélni, és eddig csak egy ember próbált meg áttérni az angolra, de tudom korábbról és másoktól is, hogy az emberek egyszerűen tudnak angolul. Foglalkoznak továbbá a kultúrával, művészettel, sok a design shop, művészek számára csomó lehetőség, vegánoknak és egyéb étrendűeknek egyértelműen jelzett, feltüntetett információk. A könyvesbolt (az egyik) nagy, tágas, millió féle könyv, székek, kényelmes fotelek, ingyenes mosdó (bár a plázákban a mosdóhasználat 20 cent, ezt még fel kell dolgoznom), senki nem szól, ha csak "szívod a levegőt". Az egyetemen az emberek mint sok egyetemi reklámanyagban, szórólapban, promóvideóban - ülnek a fiatalok a lépcsőkön, és laptopoznak. Laptopok és számítógépek mindenhol. Digitális archívum, kereshető egyetemi adatbázis, millió feltöltött és digitalizált cikk, sok konnektor mindenfele. Most, hogy mindenkinél sok az alma, az emberek a kerítéseikre, vagy mellé kirakják zacskókban, vödrökben, hadd vigye, aki szeretné. Sokan a házak közti szárítókötelekre teregetik a ruháikat, eszébe sem jut senkinek elvinni. 

Egy kis szelet természet...

Ja, és egyébként másfél literes flakonokban lehet venni cidert és gin alapú long drinket. És az Eesti juust nagyon finom sajt, bár szerintem hasonlít a trappistához, és a kefiir itt nem ilyen büdös valami, hanem olyan, mint Szlovákiban az Acidko, és olyasmi, mint Magyarországon az író, vagy mint egy folyékony tejföl. :3 És a kenyereik is nagyon finomak, csak úgy, mint a finneknél (bár a fekete kenyér nem lesz a kedvencem). 

Ja, és a nyelvük iszonyatosan cuki.

Bocsi, Bogi, eltulajdonítva :P 

Nem emlékeztem arra, hogy leszálláskor ennyire dugul és nyomódik az ember füle - a felszállás viszont még mindig egy eufórikus élmény. Megérkeztem, megvolt a két repülés, Rigában futottam (szó szerint) a reptéren, de elértem a csatlakozást, vicces volt 35-40 percet repülni... :) 

Basszus, tudtam, hogy pont az érkezésem napján van az Autómentes nap, és a városközpont le van zárva, terelve közlekedik minden, de arra nem gondoltam, hogy ennyire terelve - azt hittem, valahol a közelben megtalálom a buszmegállót. Pedig úgy örültem magamnak, hogy szinte helyiként navigálok a Vabaduse väljakon. Csak épp nem. A terelt útvonal tök messze van az eredetitől, úgyhogy egy órám elment a semmire, a kóborlással, közben néha az eső is eleredt, nagyon örültem... Pedig csak le kellett volna szállni a centrumban a villamosról, és a végállomáson felszállni a buszra, de hát ez van. Mindegy, végül megérkeztem, és szuper a lakás, marha nagy, csak hideg van, az ágy meg kicsit túl puha, de szerintem pont nem fog érdekelni. :) 

Még hozzá kell szoknom, hogy itt a zebra előtt már 30-40 méterrel lassítanak az autósok, ha a zebra felé igyekezek éppen, meg hogy igazából kb. bárhol otthagyhatom a csomagom, meg hogy az emberek segítőkészek (bár a budapesti reptéren is nagyon kedves bánásmódban volt részem, végre van ilyen is), de abba is bele kell szoknom, hogy igenis csakis észtül (meg persze oroszul) beszéljek mindenkivel, még ha angolul is szólnak hozzám. Meg ahhoz is, hogy itt teljesen normális, hogy az emberek, ha egymásnak mennek, mintha az ég világon semmi sem történt volna. Meg, hogy ha kérsz egy szolgáltatást, szuper-extra minőséget kapsz általában a dolgoktól, mert itt ez a normális.

Elmentem a Kristiine Keskusba bevásárolni a Prismába, meg enni - és tök közel van! Miért hittem, hogy itt bármi is messze van? Jó, mondjuk Kalamaja-Lasnamäe nem mindenképp hiányozna, de alapvetően nyilván közel vannak a dolgok egymáshoz. A Kristiine környékén már helyiként mozogtam - majdnem, kezdenek visszajönni az emlékek. Bár azon meglepődtem, hogy kértem egy lasagnet az olaszos gyorsétteremben, és ezt mind kaptam. Így az 5€-t bőven megérte, pedig parázok, hogy milyen csillagászati árat fognak mindenért elkérni. 

 Az utcácska, ahol vagyok *_*

Pont a dal "beindulásakor" elemelkedni a földtől *_*

Most bőven van miről mesélni. Már napokkal ezelőtt is akartam blogolni, de most tényleg nem volt időm, a szó szoros értelmében. 

Szeptember 6-8. között zajlott a Második Nemzetközi Szociolingvisztikai konferencia, amin mint segítő én is részt tudtam venni. Bár eléggé csicskáztattak minket, és voltak problémák (pl. 22 munkaórával valahogy nem sikerült kiérdemelnem egy rohadt ebédjegyet, amíg mások kaptak, de hát valszeg pikkelt rám a szervező a módosítgatások, külön kérések miatt), így is hatalmas élmény volt az egész. Nagyon inspiráló volt egyrészt, sok előadáson bent ültem, és csomó ötletet gyűjtöttem a saját kutatásomhoz is, a nagyobb előadásokon, a nyitó plenárison tökre ilyen "el sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok" érzésem volt.

És hogy találkoztam Anna Verschikkel! A képein nagyon barátságtalannak meg szigorúnak tűnt, meg ugye az egyetlen élményem vele az volt, hogy kidobott az irodájából Tallinnban (abszolút jogosan, bejelentkezés nélkül törtem rá az ajtót kb. :D), úgyhogy paráztam rendesen, meg utolért nyilván az impostor syndrome is, hogy hülyének fog nézni, hogy hát mit akarok én az "ő" témájában. Bár jó jelnek foghattam volna fel, hogy kérés nélkül kb. minden létező anyagát kérésre és kérés nélkül is átküldte, és ugye magától írta azt, hogy it would be nice to meet you, de nem fogtam, és csak stresszeltem, de azért mindenképp erőtvettem magamon és találkozni akartam vele, úgyhogy nyilván be is ültem az előadására, meg odamentem odaköszönni. És basszus!!! Annyira kedves! :D Úristen, amikor rámmosolygott (tényleg nagyon, nagyon resting bitch face-t, meg utálomavilágot-arcot vág az összes képén), olyan volt, mint egyszerre ezer ölelés. Mondta, hogy persze, maradjak csak mellette ülve, meg hogy majd tudunk beszélni, és hogy ekkor meg ekkor szabad, és tényleg full mosolygós volt. Azt meg nem is mondom, hogy 50 éves, de max egy fáradt 35 évesnek néz ki. Volt ott még két észt fiatal kutatólány, velük is megismerkedtem, második nap már beszélni is tudtunk (észtek...), mondták, hogy majd Tallinnban tali, stbstb, volt, hogy egy asztalnál is ültem velük egy rövid időre, kedvesek voltak nagyon.

Tényleg ugyan az a típusú boldogság meg drogosérzet meg high, mint amikor tiniként végre tudtam egy-egy nagyra tartott zenésszel személyesen beszélgetni. Most ugyan ez volt, hogy egyrészt, a különféle elméleti dolgok, amelyeket oly sokszor olvastam tőle a különféle tanulmányokban, most élőben hallom, ahogy magyarázza, és így aww. Enyhe bromance. Sőt, az egyik előadása alatt kérdeztem is (igyekeztem mindig kérdéseket kigondolni), és mondta, hogy "it is a very good question" és nagyon nagyon awww. :D Egyik előadása, mert végül ő lett az egyik plenáris előadő is! :O Kiesett valaki, és gondolom menetközben őt kérték fel. Szerencsére félig-meddig ott tudtam lenni, mert pénteken délelőtt elintéztük, hogy fotózás legyen a feladatom, csak sajnos közben ki is hívtak idióta terembeosztásos papírokat ragasztgatni az ajtóra. De hát mit lehet tenni. Úgy sem ez volt a lényeg, hanem inkább sokkal az, hogy kb. 5 percet beszéltünk normálisan egyhuzamban, de kb. az egész kutatásomat meg mindent átértékeltem, és rájöttem pár dologra, meg pár kutatási célt újra tudtam ezáltal keretezni.

Úgyhogy a fő konferencia-éllmény megvolt annak ellenére is, hogy a "főnök" igencsak bunkó volt, bár az utolsó napra utánanézhettek, hogy PhD-hallgató vagyok, mert reggel azzal vártak bent, hogy nagyon köszönik az eddigi jó munkám, és hogy hallottuk, hogy ön PhD-hallgató, és majd megköszönjük a Ruszisztikai Intézetnek is (lányos zavaromban eszembe sem jutott mondani, hogy én egyébként Orosz nyelvészeten vagyok, nem ruszisztikán), és mára fel vagyok mentve, mehetek előadásokat nézni... Nagyon beparáztam, hogy valamiért rosszból "bocsátanak el", és hogy valami rosszat csináltam, de lehet simán csak emelkedett a státuszom a szemükben így, hogy valahonnan megtudták, hogy doktorandusz vagyok? Attól tartok, ez már sosem fog kiderülni. Mondjuk nem érzem jogosnak, hogy attól függ, hogy az embert lehet-e csicskáztatni, hogy BA-s vagy MA-s vagy más-e.... 

Három napon keresztül mondhatni ott voltam, csütörtökön nyilván mentem a megnyitóra, aztán 2-től estig munka, pénteken már 8.10-re ott voltam, szintén 19.30-ig munka, de a szombatot már kicsit lerövidítettem, 8.30 utántól 16.00-kor már hazajöttem, hogy este szülinapra tudjak menni, meg már több tudás amúgy sem fért a zokniagyamba. 

Persze ott voltam kedden is, akkor bútorokat pakoltunk, és összeismerkedtem egy tök cuki kínai lánnyal, remélem még találkozunk, szerdán pedig a nyelvi munkacsoportnak lettünk bemutatva, meg Angelával tanácskoztunk a tanításról meg minden másról, úgyhogy nagyon sűrű hét volt, eléggé lerobbantnak is érzem magam. Viszont vannak szép új ruhácskáim, a feladataim össze vannak gyűjtve, Angela elméletileg a teljes hétfői, első órát megtartja, utána viszont kedden elméletileg enyém a pálya, hát meglátjuk. :) Furcsa magázódni a diákokkal, de egyben jó is...

Jött az ímél, hogy két hét múlva repülök. Ja, köszi az emlékeztetőt, nem vagyok eléggé anxious így is, haha. 

Nem semmi napok állnak a hátam mögött, mit ne mondjak. Kedden bent voltam megbeszélésen az orosz program vezetőjével és a konzulensemmel, hatalmas hiszti volt azon, hogy tanárhiány van, mindenki kétséégbeesett, a másik doktoranduszlány sír, hogy ő nem akar tanítani, de én legalább reassureöltem A-t, hogy akkor vállalok én több órát, főleg így, hogy igazából elsősöket kell tanítanom, nem is harmadikosokat, hanem full kezdőket, ennek nagyon örülök. Az viszont biztos, hogy jelenlegi "karrierem" egyik leggroteszkebb napja volt ez, mindenki sírt kb, A-t én nyugtatgattam, beláttam a tanszék mögötti életbe kicsit, A mondta is, hogy bocsánat, ő most nekem ki fogja önteni a lelkét. Hát nem így képzeltem az első hivatalos találkozásunkat, de hát nincs mit tenni, igazából alapvetően nem is zavart, mert valahol az jött le az egészből, hogy egyenlő félként kezelnek.

Ez csak mégjobban látszott akkor, amikor a 31-i tájékoztatón az új tanszékvezető, Gyöngyösi felajánlotta, hogy tegeződjünk, ha már úgyis kollégák leszünk. Wow. Sokakkal meg alapvetően tegeződéssel köszöntünk. Csak A-t kell magáznom, és csak oroszul, pedig ő oroszul is tegezett, és én egyszerűen nem tudok ezen az egészen eligazodni, de részletkérdés. Heti kétszer fogok másfél órát tartani, párban A-val. 

A 20. Élőnyelvi konferencia első napja nagyon hosszú volt, igazából 9-től 10-ig ott voltam, úgy durván. Volt ebből pár egyedül töltött órám, amikor nagyon sajnáltam magam, és kicsit egyedül éreztem magam, meg már minden bajom volt, hogy csak nekem nincs senkivel sem beszélgetnem, akivel szóbaelegyedek, azt is konkrétan másfél mondat után max elragadták mellőlem. Bummer. Az egyórás hajókázáson amúgy alapvetően ellettem volna, néztem a naplementét, a hullámokat, az alacsony vízállást, a kivilágított várost, élvezem az ilyesmit egyedül is, sokkal inkább az zavart, hogy én most egy ciki helyzetben vagyok. Hogy látják, hogy egyedül vagyok. Persze nagyon jól esett volna csevegni és vegyülni is, de amúgy nem az az ember vagyok, aki nincs jól el egyedül is. Csak furi volt, de a főszervező észre is vette, és még a vacsorán is nagyon kedvesen, törődve kérdezte, hogy lett-e társaság. :) 

Érdekes előadások voltak, különösen élveztem a műhelyt a transzlingválásról, mert lehet, hogy majd én is ilyesmi keretben szeretném az adataimat feldolgozni, és végre normálisan el lett magyarázva az egész. 

Itt még nem sikerült bemutatkoznom senkinek, ebédelni is egyedül mentem el, de szerencsére a fogadáson már rendben ment minden. Összeszedtem az összes "hírességet megközelítő tehetségemet", amit ugye főként zenészekből szedtem össze, és odamentem a plenáris előadás megtartójához (Peter Trudgill, elég nagy név, és szuperjó volt az előadása is a prehistoric sociolinguistics-ből), megdicsértem az előadását, majd bemutatkoztam. Ő és a felesége is nagyon kedvesen vették, sőt, megkérdezte, hogy egyébként mivel foglalkozom, annyira egy ilyen cuki bácsi benyomását keltette. Pedig ő a Peter Trudgill! A fogadáson már nem féltem, hogy egyedül leszek, mert tudtam, hogy azért mindig viszonylag nagyobb asztalok (is) vannak, tehát majd valahova leülök, és azokkal ismerkedem (PLC-n is így volt), és pontosan így történt. Milyen érdekes, hogy kb. az egy szem külföldi résztvevőbe (hazugság, mert hát ott volt ugye Trudgill és P. Laihonen is - minden magyar konferencián van egy magyarul tudó finn :D) belebotlottam, úgyhogy végül Piroskával (ezt jelenti a neve törökül, morfémáról morfémára :D) beszélgettem, meg pár magyarral, és így már minden szuper volt. Csak ezeket a superfancy kajákat nem nekem találták ki, úgyhogy szégyenszemre bryndzát ettem :D

Másnap 9-re mentem igazi tantestületi gyűlésre, haha, ahol bemutatkoztam a leendő kollégáknak, van sok fiatal, meg van egy hozzám hasonló lány is, remélem, jóban leszünk. "Jaa, hogy neked nyelvészet a témád? De jó!". Mi lenne? :D Ennyire ritkaság, ha valaki oroszon nem irodalmár? :) 10-től tájékoztató volt, bár kicsit feleslegesen voltam ott, oké, bemutattak (és itt volt a letegeződés) a diákoknak, csak hogy a mi diákjaink, az osztatlan tanárisok csak 1-2 körül jöttek, és csak ketten jelentek meg közülük, szóval pár szót váltottunk, és már rohantam is kajálni, meg a konferenciára.

Az előadásom jól sikerült, előtte még a kávészünetben be tudtam mutatkozni Laihonennek, az előadáson pedig egyáltalán nem izgultam (L. bejött, Kontra kiment, fuh), végre remegő hang és kéz nélkül tudtam elmondani a mondókámat, viszonylag sok embernek. Az időt is tartottam, egyszer vagy kétszer akadtam meg a beszédben, de ott is pánik nélkül, teljesen természetesen tudtam folytatni. Mindenki megdicsért, hogy szuper téma, meg gratuláltak, hogy be tudtam jutni szlovák iskolába, és építő kritikát kaptam, amiért külön bocsánatot kértek, hogy ugye nem veszem rossz néven - úristen, hát dehogy vettem, nagyon normális, értelmes, sőt kedves, segítőkész formában tálalták, kimondottan örültem neki és abszolút helyt adtam neki; hogy is sértődnék meg, pláne azután, ahogy Kontra anno leoltott a maga bunkó, kendőzetlen stílusában. Vanco el is kérte a dolgozatomat, pontosabban mondta, hogy biztos nagyon érdekes, amire elfogadta a felajánlásomat, hogy nagyon szívesen elküldöm neki, meg egyébként hivatkozom is őrá benne. Remélem ezt a blogot sosem olvassa, mert a tanulmányáról szóló részt egy picit átírtam mielőtt elküldtem neki - de csak azért, mert az háromnyelvű helyzetről szól, és így nem az igazi esszenciáját fogja meg a kétnyelvű társalgásnak és beszédmódoknak, ami miatt valamennyire kritizáltam, hogy az angolórák megfigyelése miatt hiányzik a sima "társalgás", ezt inkább kijavítottam egy abszolút neutrális bekezdésre, ha már így. Utána a szünetben még vele is beszéltem, meg Salánkival váltottam pár szót, ő is nagyon kedves, pedig mindig nagyon bunkónak tűnt fejre (mondom ezt én, szintén jellemző resting bitch face-szel), meg mindig köszönés nélkül kerülgettük egymást évekig, mert láttuk egymást mindig, de úgy közösen dolgunk sosem volt - szóval legalább mostmár ez is fel van oldva. 

Úgyhogy igen, ez így sikeres volt, bár nem jó, hogy napokig a disszertációs témámmal nem foglalkoztam, és már át kellene térnem a terepmunka tervezésére, de nem baj. Ismét egy kicsi előrehaladás meg boost a tanév elején.

Azok a hajnali kelések pedig érdekesek és jók voltak. 

Augusztus 31-én megyek a BTK-s oroszos tájékoztató napra mint nyelvoktató kolléga, és nem mint diák. Délután pedig vissza az Élőnyelvi konferenciára, ahol előadok. Nem örülök neki, hogy ilyen rohanós lesz a nap, remélem nem fáradok ki és izzadok le, mire ki kell lépnem a közönség elé.

Szeptember 3-án megbeszélő-est az International Conference on Sociolinguistics kapcsán, ahol az asszisztenseket fogják útbaigazítani, majd 6-7-8-án konferencia. És Anna Verschik azt írta, hogy szívesen találkozna velem, ha egyszer már jön Budapestre. Kívülről ismerem a tanulmányait, és tudom, hogy akár sok mindenben segíthet. 

Egyidőben ezzel elkezdődik a tanítás, és bár harmadikosoknak kell oroszórákat adnom, amitől nyilván félek, de persze ez is nagy lehetőség, és megtiszteltetés, és csak bízni tudok benne, hogy élvezni fogom.

Szeptember 22-én pedig repülök ki Észtországba kutatni, már gondolkodom, hogy milyen cipőkombinációt vigyek magammal... 

Most pedig érkezett egy ímél, hogy a világ legjobb tanárja, a volt finntanárom beajánlott a kollégájánál, aki felkért egy gimnáziumi finn előadássorozatnak a finn metalról szóló előadásának a megtartására. ENGEM. Pedig tuti ismer azér pár finn metalost a volt tanítványai közül, de szeretném azt hinni, hogy engem talál megfelelőnek a feladatra, tudásom és személyiségem alapján. Természetesen azonnal nagyon boldogan elvállaltam, mert nincs semmi más, amiről ennyire szenvedélyesen imádok beszélni és foglalkozni vele :) 

Kezdem magam "fontos" embernek, pontosabban inkább a társadalom hasznos tagjának érezni, és hogy végre kezdem megtalálni a helyem, és hogy csinálhatok egy csomó olyan dolgot, amit élvezek.

Ветка к веточке, да роща - к рощице
Так и тянутся, так и просятся!
Стрелой каменной не обмануты
Заплутавшие,cловно я и ты!...

Речка к реченьке ночью просится...
Ой да не докличется ворон орлицу!...

Ой не думала,- да не узнаю я
Как крыла летят да к небу синему!...
Обманули нас, окаянные, - так остались мы сиротинами...

Речка к реченьке ночью просится...
Ой да не докличется ворон орлицу!...

Ягодка к ягодке рядом упадет -
Реченька к реченьке ночью приплывет...
Говорят про кошку - ой да не спроста -
Рыло поганое - шерсть чиста!

Ленточку к ленточке в косу я вплетала
Ягоду волчью за калину принимала я,
Волчьи когти - да за мягкий шёлк -
Волчьи зубы - да за липовый медок!

Do I love you, or the thought of you?

Hát, az már biztos, hogy jólesik ez az önállóság-érzés... Csak úgy lenni, önmagam, tevékenykedni, senkinek nem kell felelni, sem megfelelni. Önállóan eltervezni, hogy mire van szükségem aznap, és elvégezni a dolgokat. Persze ez alatt nem kell semmi hű de egetrengetőt érni, egyébként csak kajálni, gyógyszertárba, és boltba mentem, aztán pedig szépen, zenét hallgatva, mochachinot kortyolgatva hazasétáltam. Végre egyszer megcsodáltam a lakótelepet, ahol a fák minden oldalról beárnyékolják a sétányt, kimondottan szép :) 

Ezen most azért meglepődtem - azt mondtad, egész konkrétan, kertelés és szépítgetés nélkül, hogy semmi empátiám nincs. Létezik egyébként olyan, hogy embercsoportok, nem közvetlen környezetemben lévő emberek iránt nagyon is empatikus tudok lenni, könnyen megy az együttérzés (meg mindenki mondja, hogy jó hallgatóság vagyok), csak konkrétan a közvetlen körülöttem lévő emberkéimmel nem megyez az egész, főleg, amikor nekem hátrányom származik belőle? Hát mert szerinted nulla az empátiám. És lennek lehet örülni? Nehéz elhinnem, de mégis azt mondtad, hogy abszolút beletörődtél, elfogadtad, sőt, még ebben is tudod látni a jót (te Drága!), mert hogy így legalább én sem támasztok semmi ehhezhasonló elvárást sem. De miért is támasztanék? Ez nekem mindig is olyan furcsa volt. Ennyire hatott rám, hogy egyedül nőttem fel, vagy mi? Persze, támogassuk egymást az életben, de miért kéne mindenkinek önfeláldozósdit játszania? Egy szörnyeteg vagyok, ha én ezzel nem értek egyet? 

Késő éjjel jött a hónap legmeglepőbb ímélje: végre válaszolt a konzulensem (pedig már le is mondtam róla, hogy a nyitrai híres levelemre reagálna), és mondta, hogy tanítsak oroszt az egyetemen, mert hogy tanerőhiány van, meg mert persze nekem mekkora nagy lehetőség. Az, persze, és igazából mindig is szerettem tanítani, meg gondolom a véremben is van, meg tényleg imádom csinálni, és a PhD-t is úgy képzeltem el, hogy én majd tanítani fogok (emlékszem, mindenki olyan ijedten kérdezte, vagy legalább is tartva a dologtól, hogy Fú, és akkor majd tanítanod is kell?, pedig nekem már akkor is az volt az egyik legszimpatikusabb dolog az eégészben). Szóval a tanítást már most élem, de azért az orosztudásom tökéletlensége miatti bonyoldalmaktól is félek már most. Remélem, menni fog. Nem tudom, hogy fogom a szeptembert túlélni ennyi teendővel. 

Kitaláltam egy jó kis action based learning / learning by doing / játszva, csinálva tanulás feladatot a diákomnak, csak arra alapozva, hogy hát ehhez a témához kb. nincs is gyakorlás a könyvben, valamit ki kell találni - most olyan büszke vagyok magamra. Pedig sosem tanultam iyesmit. Igen, kis egózás, de ügyesnek érzem magam, hogy vannak innovatív módszertani ötleteim a semmiből \o/

Rég volt olyan, hogy van társaságom, mégis inkább hódolok kicsit introvertált énemnek, de ma mégis egy ilyen este volt. Az igaz, hogy ennek te voltál oka, kellett egy kis zajmentes lét, egy kis csend tőled - persze együtt töltött hétvége után érthető is, és remélem, neked is kis fellélegzés volt. Persze részemről ez nem lett volna, ha nem úgy viselkedtél volna. Sajnállak, persze, de fárasztó is, hogy ugyan az megy körbe-körbe. Így pláne fárasztó, hogy ebben teljesen egymás ellentéte vagyunk. Én talán az ismerőseim (a világ, muhaha) egyik legambíciózusabb embere vagyok, persze te úgy mondod, hogy pofátlan meg ilyenek, te pedig minden jóban találsz valami rosszat, minden rosszban valami még rosszabbat, és esküszöm valahol kiteljesedsz az áldozat-szerepben. Nem tudok mindig a terapeutád lenni, főleg, ha direkt nyomod magad egyre mélyebbre.

Na mindegy, szóval kimentem, és annyira kellemes volt a kicsit végre lehűlt levegőben pont szürkületkor, pontosabban már azután is ücsörögni. Azt persze sajnálom, hogy nem strandolás lett belőle, de így jártunk. Mondjuk mikor nem járunk így? És miért van az, hogy az ismerőseink, haverjaink közül rengetegen pakolják ki azokat a képeket, hogy öten-tízen strandolnak, kocsmáznak, közös programokat csinálnak, mindegyikükkel ismerjük egymást, találkozáskor puszi-puszi, de az ilyeneken sosem vagyunk ott, sosem hívtok, sosem lehetünk a része? Hívtatok egyszer is? Miért nem vagyunk ezeknek az embereknek megfelelő társaság? Egyáltalán az ő társaságuk hogyan szerveződik, ki hív kit? És minket miért nem? Ugye csaknem azt gondolják maguktól, hogy mi nem akarnánk velük menni? Mert ez meg ugye egyáltalán nincs így, erről kérdezni nem kérdeztek. Kihez kell odamenni, hogy háló, menjünk együtt valahova? Néha olyan szívesen lennék a kiterjedt, aktív haveri, neadjisten baráti körrel rendelkező emberek helyében. 

És most nyomás írni/olvasni. Szinte szórakozássá varázsolja a kis Thesis writing Slack csoportunk.

Szinte hihetetlen, de én ilyen igazi organised grad student vagyok - és az ötletek nagy részét az internetről vettem. Micsoda Z generációs emberke, hehe. Nem is tudatosítottam, hogy csomó ilyesmit csináltam - internetről megtanultam egész jól jegyzeteket készíteni, bibliográfiát gyűjteni - ötleteket szerzek, és tényleg tudom őket alkalmazni is. Csak kurva lusta vagyok. Alapvetően úgy érzem, hogy most jól megtaláltam a work-life balanceot (toltuk nemcsak a Fezent és a Rockmaratont, hanem a Morrisons 2-t, lol), akkor lenne az egész az igazi, ha a munkára, tanulmányolvasásra szánt időt normálisan tudnám kihasználni, és nem félpercenként bámészkodni, vagy internetezni. Durva ez az attention-span csökkenés, nagyon. Vagy sosem volt jobb? ...meg mondjuk nem lenne 30 fok a lakásban, szóval azért kösziCosta :*

AcademicTwitter, PhDchat, sajátweboldal, elvagyok, sálálá. Ugye elég két hét egy terepmunka megtervezésére? Azt mondjuk lassan kezdhetem elengedni, hogy nyáron kész a szakirodalmi áttekintés, meg sem érdemlek semmi fokozatot, ha ilyen tempóban vagyok csak képes dolgozni. Legalább most tiszta a kád, biztos hálás érte. 

"Mostanában tök jól megvagyunk." "-Mostanában csendben vagy."

Hát, jó, ha így működik, akkor így működik, ha így érzed, akkor így érzed. 

Egész jó ez a kialakított napirend, délután bevásárlás másnap délelőtti főzésre... Már csak tényleg a takarítás férne bele, mert ez egyre siralmasabb. Meg a tornázás. Miért vagyok ilyen lusta fasz. 

Nem hiszem el, hogy lehet így idegen nyelvet beszélni - tökéletes kiejtés, intonáció, minden.

Nem hiszem el, hogy siketen születettként ennyire jól lehet tudni kommunikálni, meg amúgy ilyen erősnek lenni ilyen megpróbáltatások után.

Nem hiszem el, de igazából elhiszem, hogy két mondat után ennyire egy hullámhosszra lehet kerülni valakivel, "feel the connection", de tényleg, azonnal. És mégis megtörténik, nem először. Hogy vannak emberek, akiknek a beszédét két perc után már nem akarod hallgatni, és nem tudod őket megszeretni, aztán jön valaki más, és valami összeköt titeket, és vele akarod tölteni az időd.

Elhiszem, hogy a tudományos élet nem annyira rózsaszín-porcukros-együtt haladunk a tudományért, mint amilyennek hittem. Nagyszerű volt a konferencia, érdeklődtek az előadásom iránt, jó kérdéseket és dicsérő szavakat mondtak. Őszintén szólva még most sem hiszem el, hogy ilyen "kis nyelvészként" ilyen "nagy nyelvészek" között voltam, előadtam, simán velük társalogtam egy asztalnál. De emellett nagyon feltűnt az is, hogy itt is azért ment a circlejerk. Aki nem a "főnök" véleményével értett egyet, kicsit esetleg máshogy látja a pluricentrikus nyelveket, és esetleg dialektust mer említeni, rögtön le lesz oltva. Meg persze a főnök viccein mindenki nevet, gondolom részben azért is, mert ő az az ember, akitől függ a publikációnk. Nem a kutatás minőségétől, hanem hogy őt mennyire tudjuk meggyőzni. És ha szeretnénk, dolgozhatunk vele, és ő rögtön szövetségeseknek tart minket. Mintha a nyelvészet valami kibaszott háború lenne. 

Volt persze pár negatívum is, az, hogy nagyon nehezen találtuk meg a tanszéket, első este nem bírtam elaludni, első napra nem volt kaja, sem a búcsúvacsora nem volt kifizetve, ehhez képest a többi kaja meg néha megehetetlenül sok volt. Nem a legjobb pénzbeosztás. 

Összeismerkedtem pár emberrel, és ez is nagyszerű volt. Meg a hostelesek, főleg Sophie. Nap végére elfáradva egy sört vagy egy cidert azért csak meginni. A nyári napfordulós Kupala pedig az elképesztő zuhogó esőbe való kifutás lett x) 

Érdekes, hogy ha külön szavakba nem ejtem, akkor fel sem fogom, hogy három-négy éve még mennyire csak egy vágyálom, egy félve kóstolgatott szó és hivatás volt az, hogy nyelvész, valami megközelíthetetlen, valami nagyon menő - most pedig itt vagyok, és tényleg nyelvészként, igazi nyelvészek közt, akik hülye nyelvészpoénokat mondanak, és nem én vagyok a fura csodabogár, hogy ilyesmi érdekel. Hanem az egész asztaltársaság nyelvész, és egy elismert, elfogadott tagja vagyok a nyelvésztársaságnak.

Azt hiszem, itt az ideje elkezdeni lassacskán pánikolni. Bár igazából nagyon jó érzés az, hogy az első pár diát a konferenciás prezentációmba gond nélkül, kb. forrásba belenézés nélkül, emlékezetből meg tudtam szerkeszteni.

"Soha többet nem fognak látni". Ó, dehogynem. Legalábbis remélem. Ez lesz az első szereplésem a "szakmámban" mint PhD hallható, nem kéne leszerepelni. Meg alapból, hogy akik eddig tanítottak, most egy szinten vagyunk arra az időre, amíg mindannyian ugyan úgy előadók vagyunk.

Külön öröm, hogy azt írták vissz a hostelből, hogy csendes, kicsit féltem, hogy ez is ilyen party-hostel, mint a tallinni. Nem mintha ott konstans hangzavar lett volna, de azért a nyár inkább a bulizós turisták időszaka, gondolom én... Úgyhogy talán sok minden miatt aggódni már nem kell, kaja lesz, közlekedünk majd taxival, csak a második nap végén adok elő, ami tök jó, mert legalább akklimatizálódom, mint a Maradj Talponba. Képzeljétek csak el, ha első-második előadó lennék, jaj! 

Nyomtattam meg "dizájnoltam" paintben névjegykártyákat, csak tudnám, minek. De amúgy szépek lettek :3 Az itthon töltött napok alatt, nagyon bízom benne, semmi nem fog kiidegelni.

Pihenésnek pedig LoL és Vikings:) 

Meg majd kéne valamikor Pythonozni, ha tényleg akarom a natural language processinget, és nem csak a gondolata vonz. De igazából egyébként csak a gondolata vonz.

Én így szeretem a magyar undergroudot.

Ahogy utólag elmeséled, magam is meglepődök, hogy ennyire alap dolgok nem mennek, feltűnésmentesen rontom el, és tényleg, tényleg sajnálom. Próbállak majd tudatosan tisztelni. 

Szinte kívánom, hogy ma elázzunk \m/

Ééés vége a félévnek! :) Pihi. Ja nem, mert PhD hallgató vagyok. :< 

Coffice. Unicorn frostino :3

A napokban meglepően sok szeretetet kapok tőled :O 

Jó kis hétvége volt, palatinusozás, gyömrőzés, filmnézés, új tévé (minek, konzol), Esztergom, Párkány, várban eddig még sose, eső, knédli

Ma elmenekültem otthonról, még szerencse, hogy általában a délután nyugis. Vizsga letudva

Felvételiztetni, én, őt? Tényleg csak dísznek, meg aláírtam.

A doktori szeminárium jó volt, érdekes volt az előadás, jó a téma, szimpatikus a srác. Képet kaptam abból, milyennek kell egy ilyennek kinéznie. Elméletileg harmadéves a régi rendszerben, ez végzős, és még csak itt tart, ez is pozitív. Cukik ezek a bácsik, sok idős professzor, kellemes voilt a felvételi környezet

A legjobb az volt, hogy én is hozzá tudtam okosságot szólni, és bólogattak a véleményemre. 

Délutáni program a delimitatívumokról vitázás, meg-megemlítvén a perduratívumokat is, because why not. És közben sok-sok nevetés, ez volt a második legjobb, vagy a megosztott első hely. Ilyen atmoszférában tényleg jobb dolgozni.

Jó volt Reginával a randomösszefutás, nem igaz, hogy nem tudunk egy tervezettet összehozni már. Két teljesen különböző... 

Ki bírná tudomásul venni, hogy már minden csillag halott? 

Bárcsak lenne mindig május. Bár a szívemben egyáltalán nincs, sokkal inkább valami taknyos október-november, kevés nappal, tócsák mindenhol, esőre áll az idő, de esni sem bír, legszívesebben nem léteznél, de még egyre hiszel abban, hogy pár nap és kisüt a nap, vagy ha az nem, akkor legalább havazik egyet rendesen. Vagy hogy az eső után jó illat lesz...

Nem túl hosszúak mostanában a bejegyzéseim, max egy-két mondattal jelzem, hogy mi van. Kitől félek, hogy elolvassa? Magamtól, másoktól, vagy épp tőle? 

A legnagyobb őszinteségemmel és hitemmel fogadtam meg, hogy soha többet nem bántlak úgy. És lám, nem sikerült. Képtelen vagyok az önkontrollra, igazad van. De vajon csak kimagyarázás az, hogy ebben nevelkedtem, tanult dolog, ezt hoztam otthonról? 

De tényleg, ha egész egyszerűen nem vagy belém szerelmes, akkor mégis mi értelme?

----

Jó, hogy északon alapvetően az emberek bizalommal viseltetnek egymás iránt. Így úgy tűnik, rekordidő alatt megoldódik a tallinni szállásom. Szuper lesz! És talán egy-két iskolában eltöltött nap + két városban a linguistic landscape dokumentálása elég is lesz első körben, esetleg pár utcán megállított ember, vagy baráti társaságokkal szociolingvisztikai interjú, vagy bármi, az elég lesz... Pl. abból ki lehetne hozni egy fiatalok nyelvhasználata témát. Csak kikkel kellene felvenni a kapcsolatot? Az előző suli, meg az odaadott cím talán. Meg Darján keresztül bárki. Kellenek asszisztensek! 

Ne vedd annyira komolyan!

Jó lenne ügyesebben írni lemezkritikát, hazaiakat támogatni, Unmuting Absolution, Runeshard, ilyesmik...

Legyen Within Temptationre photopass, plíz ♥ Meg Nightwish interjú, haha, álmodik a gyomor. :D

Meglepően sok 70-es évekbeli rockzenét hallgatok most. 5 évvel ezelőtt kiröhögtem volna magam ezért, és lehet verejtékeztem volna az ilyesmi zenétől, de most nagyon élem. Ez teljesen egyértelműen a GTA hatása egyébként, a GTA San Adreas K-DST rádiója igencsak formálta a zenei ízlésemet, de évekig nem tettem egyebet, csak a rádió dalait hallgattam újra meg újra, de mostmár nyitottam újabbak felé is. Persze amikor találtam egy szuper mixet Youtubeon, ami nagyon betalál, pár nappal később elérhetetlenné tették :( :( Tehát egy jó nagy részét már nem fogom megtalálni, mert azért nem sikerült megjegyezni a dalokat meg az előadókat... 

Ilyen délutánokért felkelni sem érdemes.
Ilyen estékért érdemes élni.