Mennyivel izgalmasabb és élhetőbb így az élet, hogy vannak az embernek rövidtávú és teljesíthető céljai. Mennyivel egyszerűbb a mindennapokat megszervezni és túlélni, ha éppen van mire fókuszálni – legyen az akár egy utazás, vagy egy sportesemény. 22 futás/edzés után tegnap rajthozálltam a 2025-ös Maijooksra, immáron másodjára. Idén nagyon is tudatosan edzettem a versenyre, igyekeztem testben-lélekben készülni, és nem csak úgy hűbelebalázs módjára egyszer-egyszer lemenni futni, és meg is lett a gyümölcse! 38 perc alatt futottam le a 7 kilométert, ami nekem is hihetetlen, de megtörtént :))
A rajt picit nehezen indult, mivel rengeteg, köztük jópár lassú ember feltömörül az első 50-100 méteren, így köztük kellett szlalomoznom. Az időmérést az okosórán/futós appban picit korábban indítottam el, mint a valódi start, hogy utána ezzel már ne kelljen bajlódnom. Ez, és a szlalomozós start okán tudtam, hogy az idő, amit mutat, kicsit csalóka, hiszen ez nem a valós tempóm.
Tudtam fejben, hogy milyen kilométeridőket kell futnom, hogy meglegyen a 40 perc alatti végeredmény, mantráztam előző nap, meg aznap reggel, hogy 6-11-17-23-29-32, de menetközben rájöttem, hogy nem fogja a telefonom ezeket az időket mutatni, hiszen téves a számítás, ezért nem is szabad pánikba esni, ha többet mutat az óra. Azonban a 2-3. kilométer során kezdtem érezni és a 4-re már tudatosult, hogy bizony tartom ezeket a checkpoint-időket, sőt, lassan be is hozom és még gyorsítok is, a kezdeti hozzáadott idő ellenére... Ekkor tudatosult bennem, hogy GYORS vagyok, és nagyon élveztem a futást, még annak ellenére is, hogy a második kilométer után görcs/húzódó fájdalom állt a bal combfeszítőmbe... Szerencsére nem volt túl erős, szóval elnyomtam magamban és futottam tovább. Ezerszer jobban ment, mint a tavalyi, nem 24 fokban kellett futni a déli, tűző napon, hanem csak 14-ben, nem rettentett el a nagyon enyhe hegymenet is (tavaly elég csúnya meglepiként ért, kizárólag egyenes úton edzettem), nem álltam meg egyszer sem sétálni, nem álltam meg a water stationnél, csak mentem, mentem, tartottam a lépést, előzgettem az embereket (egy előnye, hogy picit hátrébb álltam a rajtfolyosón, így most én előzgettem, és nem engem előztek), élveztem a zenét, és a tudatot, hogy bizonyára meglesz a megálmodott idő. És meglett :) Az első 16%-ban végeztem, nagyon büszke vagyok, egy pillanatra el is érzékenyültem.
Zseniális érzés, hogy valamiért megdolgoztam, felkészültem rá, kilométereket, kalóriákat, sebességeket számoltam, előtte még carb loadingoltam is, lehet csak placebo volt, hiszen rövid futáshoz annyira nem fontos, lélekben is megbeszélgettem magammal a fontos dolgokat, átfutottunk a fő mantrákon a ChatGPT-vel, letoltam a taper weeket az edzésterv szerint, korán mentem aludni, úgy reggeliztem, ahogy kell, gondosan összeválogattam a Spotify playlistet (egy utolsó pillanatbeli variálással, persze :D) egyszóval a lehető összes ponton felkészítettem magam, és ez meghozta a gyümölcsét.
<3
Jópofa ez a május egyébként, 2 Improv színház kurzusos fellépés, futás, leánybúcsú, esküvőszervezés, hazarepülés, esküvő, és mindennek a tetejére Hartmann Kristóf még fel is kért egy last minute Dalriada-interjúra, ami nyomtatásban, a H-Music Magazinban fog megjelenni, és még fizetnek is érte... Persze "tegnapra" kellett volna elsősorban, de megcsináltam a lehetetlent, két nap alatt bevágtam az új albumot, előrukkoltam 30 kérdéssel, és másfél órán át beszélgettünk Andrissal, amiből lett egy pofás kis 10-13 oldalas, informatív interjúanyag...
Most egy utolsó cut week sok edzéssel, kevés étellel, és indulhat az esküvői hajrá!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.