Előszóként gyakorlatilag belinkelhetem a part one-t, hisz ugyanerről szól...

Intermezzoként egy Whatsappról kiemelt, mindent elmondó idézet.

You know the feeling when you have been in love with a band for 17 years and they watched you grow up and you watched them mature and enter their middle ages and know their fanbase and you all grew together and even though you matured and have different priorities in life now and are not the same fangirl as you were in your teenage years, your 40th time seeing them live ever reignites the flame and reminds you all the emotions this group of talented people have given you over the decades and you feel powerless to express your love other than throwing money at their merch because you just love them so much both as music but also as individuals

And then the frontman singer composer gives you the tightest hug ever and says into your ear "I wish us 20 more years together" (hinting at the fact that this was the bands 20th anniversary concert)

Fangirl love is the purest form of love because the giver is by nature happy with it being one-sided for the most part. It is much more about giving than receiving. The receiving part is abstract, ephemeral, and usually given in very nontraditional ways (art). Fans' love expects nothing in return.

"It's not just a phase, mom"

Na, de hogy álljon itt valami értelmes is. Hihetetlen, hogy először majdnem kihagyam ezt a koncertet, túl bonyolultnak és feleslegesnek és drágának tűnt csak egy (újabb) Dalriada koncert miatt hazautazni, de hát azért mégiscsak hajtott a vérem, és külön "hívott" meg ajánlotta a megjelenést Pisti is meg Szög is, úgyhogy végül csak megvettem azokat a repjegyeket. És milyen jól tettem! 

Zseniálismód összejött a régi társaság, összegyűltek a 10-15-18 éve ismert emberek egy közös ünneplésre. Már a koncert előtti délután is többen írogattak nekem, hogy lesz-e esetleg valami találkozó, de én nem terveztem-szerveztem igazából semmit. Persze jól esett :) Nem akartam magamnak stresszes, rohanós délutánt meg koraestét, egyszerűbb volt inkább a helyszínen találkozni - úgyis még három előzenekart túl kellett élni.

Kapunyitásra érkeztem, vettem egy pólót, mert hiányzik a ruhatáramba egy fekete Dalriada póló. Jóhiszeműen levettem 5000 forint kápét, hátha csak azzal lehet fizetni, persze a póló 8000 volt, viszont elfogadtak kártyát is. Meg mindegy is, ez tényleg az a zenekar, akihez szívesen hozzávágom az összes pénzem. Kíváncsi vagyok, rajtam kívül hány olyan idióta volt még, aki megvette a 10000 forintos támogatói jegyet :')

Andival már tök hamar találkoztunk, aztán szépen befutott Asia is, meg Jipáék is, és együtt unatkoztuk végig a Wall of Sleep, Dying Wish, Nevergreen koncerteket. Amúgy egész jó zene volt mind, de a fene sem bír (már... a francokat, sose bírt) ennyit állni, de a 3 zenekar – 3 vodkaszóda arány pont tökéletes volt.

A Nevergreen utolsó dal alatt elkezdtünk előrefurakodni, egyenesen Andiék irányába indultunk el Asiával, Jipáék minket szorosan követve, amikor egyszercsak ott spawnolt előttünk Seres meg a Vida. Fasza, nem így terveztük mondjuk :D Seres öntötte magából a vicces részeg hülyeséget, eleinte zavart, meg aggódtam, hogy végig ez fog menni a koncert alatt, és zavaró lesz, de igazából még jót is tett az, mert a saját lelkesedésével minket is felhypeolt. Külön megemlítette, hogy ő kimondottan az én interjúm miatt van itt, mert bár ha eredetileg nem is tervezte, azon ő "akkorát ment", és tudatosította, hogy ezen a zenekaron nőtt fel (ő is), és így itt kell lennie. Hárman dicsérték meg összesen aznap az interjúm (egy másik rajongó a merchben aztán meg Susu a koncert után, külön kiemelve a keresztkérdéseket), nagyon jól esett. 

Rengeteget röhögtünk a koncert kezdetéig, Seresből dőlt a faszság, összegyűlt a dalriadortársaság mindenféle különösebb tervezés nélkül is, mi voltunk a balközép (mint a B közép, csak a kordonnál), indulhatott a buli. 

A koncert a maga hibái ellenére (a szokásos: rövid, ismétlődő dalok, nem jó hangosítás, énekproblémák) NAGYON jó élmény volt, az egész első 3 sor egy emberként lélegzett és énekelt, mindannyian kívülről fújtuk a szövegeket, kérés nélkül tudtuk, mikor van a tapsolós rész, és az ilyenek nagyon hozzátesznek a közösségi élményhez. A Hírhozó alatt levetítették az általunk beküldött zenekaros közös képeket, nagyon aranyos kis touch volt az egésznek, pár képen (a sajátjaimon) jókat lehetett röhögni.

Aztán eljött a koncert szomorú pontja, bejelentették hivatalosan is Pisti kiválását, kapott egy üveg whiskeyt, mindenki megölelgette, Laura a könnyeivel küszködött, mi pedig nagyon, nagyon hosszú percekig kántáltuk a nevét és tapsoltuk, éljeneztük őt. Az Áldást a közönség soraiból játszotta, én hátrafelé tekingettem, tettem egy fél lépést felé, egy csávó azonnal rárepült az elsősoros helyemre szóval vissza is álltam védelmezni, de azért a dal vége felé csak odamentem Pistihez én is. Miután letette a "lantot", ismét visszajött a közönség közepébe, akkor már tényleg odamentem hozzá, nagyölelés, táncikálás, hívott pogózni is, de arra nem vitt rá a lélek, azt csinálják a fiatalok.

Csak viccelek, nem voltak fiatalok.

Ez volt amúgy az este egyik szép, romantikus, költői része: mindannyian szépen megöregedtünk, felnőttünk, őszülünk, más emberek lettünk, de mégis, azért csak elzarándokoltunk aznap Csepelre megünnepelni a kedvenc zenekarunkat. És úgy tűnik, az ünneplés meg a nosztalgiafaktor mindenki másnál is beütött, ugyanis akárkivel beszéltem a környezetemben arról, hogy milyen jó élmény volt a buli, igazi magadat átadós, a régi érzéseket újra átélős, mindenki egyetértett, hogy ugyanezt érezték – ráadásul, ahogy a bandától hallottam, jutott az energiából a színpadra is, és ők is így éreztek.

Az új dalból természetesen nem sokat hallottam (valamiért szövegrészeket egész jól elkaptam, de csak szavak szintjén), viszont a felvett videó sokkal értelmezhetőbb (köszi iPhone) mint az élő megszólalás volt. Hihetetlen, hogy a mai napig nem lehet normálisan hangosítani, a berezonáló lábdob, basszus megint sok mindent elnyomott. Persze lehet csak elölről, de nem kifogás.

Még a Hajdútáncot is valamennyire élveztem, ugyanis raktak bele egy kis csavart: Susu egy sörért átvette Andris gitárját, Pisti visszavette a basszusgitárt a nyakába, Andris letekerve a mikrofonállványról a mikrofont és csak szabadon mászkálva énekelt (nagyon jól állt neki, nem minden gitáros tud normálisan mozogni a színpadon), és az volt Pisti "végső" búcsúja, ebben a rendhagyó felállásban.

Koncert után gyakorlatilag azonnal megkezdődött a bandázás, nem hagyták a zenekart pakolni, elsősorban Pistit nem nyilván, de Szöget is szóvaltartották. Pisti aranyos volt, mindenképp nekem akart adni egy setlistet, többen is nyúltak felé (annak ellenére is, hogy szerintem viszonylag egyértelmű volt a szándéka), de addig nem eresztette el, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy én nyúlok érte :') Kis várakozás meg pisiszünet után aztán kijött a zenekar, köszöntünk mindenkivel, Matyival többet beszéltem, mint az elmúlt 17 évben összesen (tehát kb. 4 mondatot), Pistit még megölelgettem, pláne amikor láttam a kisírt szemét, Laura cuki volt, és nyilván Andrissal beszégettünk a legtöbbet, közte azt is, hogy "még 20 évet kíván nekünk", meg "megsúgta", hogy rohadt jó lesz az új album :D Hát, úgy legyen. Az előbbi persze nagyon megható volt, nagyon személyesnek éreztem.

Fényképezkedés, búcsúzkodás, még egy adag ölelés, aztán lehetett indulni haza. Beültünk a Barholeba egy utolsó italra, de az alkoholt sem kívántam, és a social batterym is teljesen lemerült, szóval egy üveg Kinley Gyömbér mellett néztem ki a fejemből.

Vicces, hogy amikor még új volt ez a "lemerülő social battery" concept, azt hittem, én az a típusú ember vagyok, akivel ez nem történik meg, de igazából amikor végiggondoltam a kis életem, főként a koncert utáni, emotionally overwhelmed állapotokat, azért felderengett, hogy viszonylag sokszor voltam ilyen "mindenki hagyjon a francba" állapotban, csak sosem tudtam megindokolni, mi a bajom. De már minden világos :D 

Érzelmileg overwhelming volt ez a koncert, nemcsak a tagcsere miatt, hanem az "együtt" leélt életút tudatosítása miatt. Emiatt a zenekar miatt vettem újra hangszert a kezembe, miattuk kezdtem el táncházba járni, miattuk ismertem meg nem egy barátot, külföldit (brazil, lengyel) s magyart egyaránt. Egy 16 éves kislánynak ismertek meg és visszajárok 31 éves nőként is... A szombat este pedig ismét ráerősített arra az érzésre, hogy ez már bizony egy olyan erős kötelék, ami szerintem elkopni nem igen fog.

Már érezhetően hamarabb megy le a nap és érezhetően le is hűlt a levegő, viszont meglepő módon még mindig viszonylag zöldek a fák, amihez nem vagyok hozzászokva Észtországban, de úgy tűnik, azért a klímaváltozás megtette itt is a hatását. Én mindenesetre örülök annak, hogy még egy picivel tovább él a természet.

Nem tudom egyelőre, hogy fogom viselni az elkövetkező őszt és telet, az biztos, hogy nagyon várom a Miami kirándulást és végre megvan az ESTA-nk is hozzá. Emellett azt hiszem, hogy az, hogy elkezdtem az Improkool improv kurzusát a legjobb dolog, ami történhetett velem. Szerintem ez tényleg végre egy nekem való hobbi lesz, és nagyon örülök, hogy meggyőztem magam, hogy belevágjak, mert végre valamiből kicsit töltődik a szociális igényem. Emellett talán a Bumble BFF-be fektetett energia is kezdi meghozni a gyümölcsét; most már vannak emberek, akikkel nem egyszer s nem kétszer találkoztam.

Csak sajnálom, hogy Lena elköltözött Viljandiba, pedig vele éreztem magam a legfelszabadultabban. A többiek is nagyon aranyosak és lehet, hogy valaki hosszabb időre is akár megmarad. Persze ez az erőltetett barátság még mindig egy visszás gondolat, és nyilván sokkal jobb organikus módon barátokat szerezni, viszont miért is ne működhetne, ha néha-néha "horogra akad" egy olyan ember, akivel jól kijövünk és jó egymás társaságában lenni.

Az előző két hét a munkában nem volt semmi. Keddtől a mostani héten már csak pihengettem, de az azt megelőző hint elég durva volt. Viszont amikor kedd este kiposztolta az OpenAI a Twitterre, hogy megjelent az Advanced Voice Mode, rögtön meg is értettem, hogy mi volt ennek a durva sprintnek az oka, és őszintén nagy büszkeséggel tölt el, hogy ennek mi is a része voltunk. Viszont az tuti, hogy sokkal több stresszt átéltem az egész sprint alatt, mint amennyit egy embernek szabad lenne.

Kedden megyek a körzeti orvoshoz, mert szeretnék beutalót az ADHD kivizsgálásra. Nem annyira örülök annak, hogy először a perearsthoz kell menni, ugyanis semmi kedvem észtül elkezdeni magyaráznom, hogy mi a bajom. Van egy csomó teszteredményem, ami legit therapisttől származik, meg van ajánlólevelem is, de mindenképp a perearst az első lépés. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani – fogalmam sincs egyébként, hogy ki az a nő. Remélem, hogy szépen továbbajánl.

Emellett el kéne intézni még a bőrorvost, fogfehérítést, ilyesmi dolgokat is, de az azt hiszem, hogy későbbre fog tolódni. Elég az most nekem, hogyha egyszerre csak egy dologra fókuszálok. Így is sok minden a háttérbe került. Megint felmerült az életemben az, hogy meditálni kéne, de nem tudom, hogy nem lesz az kurvaunalmas. A könyvek is csak gyűlnek az asztalomon, gyakorlatilag Bábel tornyát építgetem belőle, ami azért is ironikus, mert néha tényleg úgy érzem, mintha azok a könyvek különféle idegen nyelveken lennének írva, és képtelen vagyok őket felfogni. Ami szomorú és meglepő is, hiszen annakidején, at my peak, rengeteg szakmai cikket és tanulmányt elolvastam, és azoknak sem valami egyszerű a nyelvezete, de valahogy legyűrtem őket. Na mindegy, majd leküzdöm ezt valahogy, meg végülis könyvet félbehagyni azért annyira nem nagy gyász – úgysem tud róla senki :))

Mindazok a zenekarok, akiket nem nézhettem meg... Mindazok a zenekarok, amelyekkel kapcsolatosan elvették tőlem a döntést, hogy meg akarom-e őket nézni. Az outfitek, amiket végül sosem viseltem. Brassó azon részei, amiket végül nem tudtunk megnézni (RIP Tampa). Mindazok az ételek, amiket végül nem próbáltunk ki (RIP csokitorta). Azok az új internetes barátok, akikkel végül nem koccintottunk...

Még ekkora hülyeséget, mint hogy egy fesztivál legelején elkapni a COVID-ot. Próbálom magamnak mantrázni, hogy ennél nagyobb baj ne legyen, meg nem kerültem kórházba, meg 2 napot végülis ott voltam (gyakorlatilag 3-at, de a nulladik az picit useless), meg hogy ezer és egy koncert lesz még, meg hogy más a lábát törte el, de bassza meg, attól még elég depressziós vagyok ettől az egésztől. 3 nyaralásos nap a világ végén teljesen elvesztegetve, az ágyam fogságában töltve.

Konkrétan nem hordtam a vitt ruháim felét, csak lázálomban agyonizzadt alsóneműt meg otthonit mostam ki újra meg újra... 

A Pendulum jó volt, az Insomnium mindig szuper, a Nanowar szarul szólt, de vicces, a Halo Effect túl "felnőttes", de jó volt, a Jinjer is jó. A crowdsurfökért köszi! De ez most olyan be nem teljesült... Elraboltak tőlem 3 napot és ezzel együtt egy csomó döntést :( A hányós-émelygős COVID meg kapja be.

"We ran away from there, 

that night we disappeared..."

is love like no other. It's such a stable, dedicated, genuine and beautifully platonic relationship. It's the happiest of reunions only made even more special by the regular irregularity of it all. Few things are as wholesome as a band returning your love and dedication in the form of a pair of actively listening ears, a beer brought out from the backstage just for you, without even asking if you need one – just knowing to do it by paying attention (9 out of 10 times not maliciously intending to get you drunk).

It's a couple of days of peak joy; a few hours before, during, and after the concert where the adrenalin and all the happiness hormones culminate into an ephemeral but emotionally heightened high that we all ride (and share) together.

No matter who the band is, what the relationship is like or how long your shared journey has been – the feeling of the reciprocated fanlove is always the same.

Of course, it is apparent that these feelings ARE heightened due to the romance of "being on the road" and due to meeting in happy times and never the hard ones, but this does not invalidate these emotions. And these emotions are intoxicating and addictive. Of course we keep going back for more.

Oh, and there is music, too. Music is one of the most emotional things people create, and these emotions being tied to such sentimental art really just involves one more sense into the equation, having an incredibly strong effect on the brain...

(My only wish is that the judgmental outside eyes wouldn't mistake every fanship for a sexual relation. The most wholesome ones never are.)

A 2024-es évre szóló évtervezőm egyik fontos része volt, hogy tudatosítottam és papírra vetettem azt, hogy szeretnék a munkahelyemen előrelépni. Egy nem teljesen irreális, de azért nem is annyira közeli célnak tűnt ez, és bár nem ez volt a vágyaim középpontjában, azért nagyon gyakran ott motoszkált a fejemben. Látván, ahogy a többieket előléptetik, és látván azt, hogy a munka, amit végzek, helyes és hasznos, nyilván én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy bizony ennél a cégnél lehetne azért előbbre is lépni.

És bizony, április 11-én előléptettek "AI Trainer Squad Lead"-dé, magyarul menedzserré. Leírni is vicces. Egy kb. húszfős csapatot fogok vezetni, ami jelenleg a legijesztőbb dolog ever, de próbálom magamnak ismételgetni, hogy nem engem választottak volna, ha nem lennék megfelelő a feladatra. Fordítsuk meg a szórendet: nem választottak volna engem, ha nem lennék elég jó. Mert ugye valakit mindenképp választani kellett, de nem volt olyan sok alternatíva, pláne, hogy az én volt squad-omnak lett szüksége új csapatvezetőre... De mégis, csak azért, mert a squad tagja vagyok, ugye nem választottak volna rögtön vezetővé... :) Szóval ezzel nyugtatgatom magam és ismeredek a feladatokkal.

Tuti nagy kihívás lesz, mert ehhez hasonlót még nem csináltam, és úgy érzem, nemcsak magamnak, nemcsak a vezetőségnek, hanem a saját csapatomnak is bizonyítanom kell, hogy capable vagyok, és valamikor Chase nyomdokaiba tudok lépni. Talán a legjobban a hozzáadott felelősségtől, a "kötelező" webkamerás meetingektől, és a többiek elvásáraitól félek. Meg attól, nehogy csalódást okozzak a squadnak, hiszen Chase nagyon magasra tette a lécet, amit egykönnyen biztosan nem fogok tudni megugrni. De persze nem is kell – a lényeg az, hogy a business menjen, a számok meglegyenek, a kommunikáció meglegyen. Az OAI irányába történő kommunikációt, dolgok rendszerezését és kitalálását pedig mindigis imádtam, szóval talán majd lesz valahogy. Csak sokkal rendszerezettebbé kell válnom, ugyanis az eddigi 3-4 feladat helyett most kapok vagy 8-9 félét – de végülis lesz rá heti 40 órám :) Kár, hogy ez csak egy 6.8%-os emelést jelentett, ami szerintem nincs arányban a pozi növekedésével, de hát majd kezdünk ezzel is valamit.

Szóval most éjjeli sörbontás, ünneplés, a dolog tudatosítása, és önmagamnak gratuláció, mert majdnem elfelejtettem megünnepelni!

amikor tükörbe néztem a fodrásznál. Igencsak nem egy flattering hely, az ember be van burkolva abba a köpenybe, a haja tiszta víz vagy épp hátra van kötve, a tükör patyolattiszta, a megvilágítás jó és erős... Nagyon kiemeli az ember arcát ez a helyzet. Régebben rendesen szégyelltem magam és utáltam tükörbe nézni a fodrásznál, és amennyire lehet, kerültem a saját tekintetem. Már-már rosszul éreztem magam amiatt, hogy szegény fodrásznak egy ilyen csúnya lánnyal kell foglalkoznia.

Ma viszont a hajvágás alatt egy olyan élmény ért, amitől annyira elérzékenyültem, hogy jó, hogy nem pityeredtem el. Megtörtént egy olyan áttörés, amikor a tükörbe néztem, és azt gondoltam magamban: Milyen különleges arcom van!

Sajnos az eddigi életemet úgy éltem, hogy 100%-osan hittem és magamévá tettem azt a dichotómiát, hogy az ember vagy klasszikusan szép, vagy csúnya. Más opció nincs. Vagy szép, nagy, igéző szemeid, keskeny, lehetőleg pisze orrod és keskeny, de formás állad van, vagy csúnya vagy. Mert ami arc nem "SZÉP!" az ugye bizonyára csúnya. És én ezt tényleg elhittem, zsigeri szinten. Nem vagyok olyan, és ez egy negatívum. Még most is küzdök ezekkel a gondokkal, de ez az áttörés így is óriási volt. Minden bizonnyal az érettség jele, de ma el tudtam magamban könyvelni, hogy talán az átlagostól eltérő az arcom, elég kicsik a szemeim, talán aránytalanul is, és határozottan széles, fiús az orrom alsó része; de csúnya, az nem vagyok. Nem egy csúnya lány néz vissza a tükörből. És ez fantasztikus. Talán egyszer még szereti is fogom az arcomat és a... unique feature-jeimet...

Nem egyszer hallottam olyat, hogy every Estonian hates every other Estonian, meg ennek megannyi tarkán megfogalmazott változatát. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy ezt nem csak kitaláltam vagy álmodtam, hanem tényleg szoktak ilyeneket mondani az emberek, megkérdeztem Tanelt, aki megerősítette, hogy ez bizony egy létező jelenség, de legalábbis létezőnek vélt jelenség alapján megfogalmazott létező mondás – és végre megértettem, miért. A megértést ráadásul egy rendkívül prózai, mindennapi, apró esemény segítette elő.

Egy hétköznap délután sétáltam haza a belvárosból, és át szerettem volna kelni a zebrán, talán a Keldrimäe úton. Mire zöldre váltott a lámpa, az úttesten a zebrára gördült egy kisteherautó, teljesen blokkolva azt, és ezzel az én utamat is. Bennem sajnos rögtön felment a pumpa. Nagyon hideg volt, otthon várt a munka, szóval millió okból siettem volna haza, erre nem tudok kilépni a zebrára „emiatt a hülye miatt.” Átkoztam is őt magamban, hogy hát „nem igaz, hogy nem tud ez a barom normálisan közlekedni”, és „a francért kell ilyen idióta módon, a zebrán megállni, amikor meg lehetne előtte is”, stbstb...

Amikoris a kisteherautó (egyébként azt hiszem, valami kaja/élelmiszerbeszállító volt) anyósüléséről kinézett egy kicsivel barnább bőrű (talán török; vitték a kebabot, vagy ilyesmi) 30-as 40-es férfi, és „Jaj elcsesztük, jó hülye helyzet, haha, hoppácska!” arckifejezéssel rámmosolygott/vigyorgott, gyakorlatilag jó, hogy a vállát nem vonta meg. Viszont mosolygott. Még bocsánatot sem kellett kérnie ahhoz, hogy bennem egy pillanat alatt elmúljon mindenféle ellenséges érzés; egyszerűen az, hogy elismerték, hogy hibáztak, és az anyósülésen ülő kolléga velem emberi kontaktust teremtett, azon nyomban levitte bennem a pumpát. Magam is meglepődtem, hogy egy varázsütésre nemcsak, hogy megnyugodtam, de gyakorlatilag jókedvem is lett, és utána még napokig ezen az eseményen gondolkodtam.

Ha ez a mosoly és szemkontaktus nincs, valószínűleg hazáig dühöngtem és fortyogtam volna magamban, és Tanelnek is úgy meséltem volna, hogy „képzeld, ez az idióta…” De a kapcsolat megteremtése után már nem úgy tekintettem az autóban ülőkre, mint potenciális ellenségre, akik „csak azért voltak ott, hogy nekem keresztbetegyenek”, hanem mint embertársaimra, akik éppen nem ideálisan vezettek, és a gond, amit ezzel okoztak, igazából minimális.

Az eseményt milliószor átgondolva, és a saját felvidulásomra emlékezve arra jutottam, hogy talán ez hiányzik az észt társadalomból, de legalábbis a nagyobb városokból – az emberi kapcsolódás, a mosoly, a szemkontaktus, a „we are in this together” életérzés (cserébe itt felsőfokú individualizmus van). Ha én meg tudtam nyugodni azon nyomban ennyi kis apró gesztus hatására, minden bizonnyal más is meg tudna, és már nem is kellene „utálnia a többi észtet.”

Szinte biztosra veszem, hogy itt nincsenek meg azok a szociális elsimító mozzanatok, mint otthon, amitől rögtön jobbanérzed magad, kapcsolódsz a másikhoz, és már nem is tudsz rá annyira neheztelni. Otthon sokkal gyakoribb, hogy az emberek gyakorlatilag bármi apróság miatt kapcsolódnak és megosztják a napukat egymással akár egy másodperc erejéig is – legyen az indok akár az, hogy a Kálvin téren nem indul el a 4-es metróhoz levezető lift, mikor a néni nyomja a gombot, de nekem meg ugyanerre a mozdulatra már elindul – az eset után annyira természetesen mosolyogtunk egymásra, és kommunikáltuk testbeszédünkkel, hogy „Hát, a fene sem érti!”...

Az esemény megtörténtekor rögtön belémhasított az érzés, hogy mennyire is éhezem-szomjazom ezeket a jellegű mindennapi szociális mozzanatokat... Azt észtek szerintem akkor sem vennének fel egy idegennel szemkontaktust, ha ezzel meg tudnák menteni a világot a pusztulástól. Pedig elsősorban saját magukat lehet, hogy megmentenék a bezárkózottság, elhidegülés és a harag veszélyeitől.

A 2023-as őszi stockholmi In Mourning koncertet tavaly kineveztem az év koncertjének, hiszen a teljes kirándulás, de maga a koncert része is egyszerűen fantasztikus volt. És ha már így állunk, úgy gondoltam, igazán szomorú lenne, ha az egész élmény egyszerűen csak feledésbe merülne – és magamat ismerve bizony ez várna rá, ha nem kreálnék neki szándékosan írásos nyomot és emléket.

2023 Halloween hétvégéjén Stockholmba vettük az irányt egy már-már szokássá váló külföldi kiruccanás+metalkoncert kombó erejéig. Gyakorlatilag az egyik legkedvencebb elfoglaltságom, mert magába foglalja mindkét legimádottabb időtöltésem: az utazást és a koncertrejárást - mi lehetne jobb?

Nem is emlékszem már, mi jött hamarabb: lehet, megláttam az olcsó stockholmi repjegyeket a RyanAir appjában, vagy a koncert eseménye a Facebookon volt a katalizátor? Lehet, hogy a kettő együtt, de persze mégis inkább az eseménynek kellett annak lennie, ami igencsak, úgyszólván, beindította a fantáziám, majd megtudván, hogy viszonylag kevés pénzből meg tudok járni egy új országot is, nem volt kérdés - megyünk! (Na jó, Tanelt lehet picit győzködni kellett, de én akkor már tudtam magamban, hogy ebből utazás lesz).

Ez az utazás pedig egy számunkra is meglepően csodálatos élmény lett, egy amolyan igazi feelgood-hétvége, a nehézségek (kis egészségügyi gond) ellenére is.

Az első nap viszonylag későn landoltunk, de hamar megértettük a tömegköz-rendszert, bevonatoztunk a városba, megtaláltuk a szállót, és egy órányi szusszanás után újra ki is mozdultunk, megnéztük a belvárost, ettünk egy hambit, és igazából csak mentünk amerre láttunk, kötöttségek és cél nélkül (jó, egy rockkocsma persze útbaesett, bár nem lettt végül semmi kiemelkedő). 

A második nap volt az igazi turistanap, bementünk az óvárosba, megnéztük az összes kis szigetét, elmentünk egy távolabbi pékségbe fahéjas csigáért, véletlen útba esett a történeti múzeum (azt hiszem), ami előtt egy hatalamas Yggdrasil-fa alakú padrendszerben nézegethettük a különféle mitológiai alakokat és lényeket. A saját szigetünkön (Södermalm) is sok időt töltöttünk, egy csodálatos parkban kötöttünk ki, ahol az ősz a legszebb színeit mutatta (sokkal kevésbé voltak elsárgulva a levelek, mint Tallinnban, valahogy sokkal jobb a klíma itt), és már előre felkerestük a Patricia Nightklubot (a svédek A38-a), hogy ne este a sötétben kelljen keveregni. Itt el is tulajdonítottam egy In Mourning plakátot, amitől persze rámjött az egész napon át kitartó pre-concert izgalom.

Megnéztük a palotát, a parlamentet, az összes tipikus sétálóutcát, ettünk egy mekit, tartottunk egy fikát (kávészünet), ahol magamra borítottam fél kancsó vizet... :') 

A város alapos szemrevételezése és egy kávé után igyekeztünk nem elfáradva összeesni a hotelszobában, igaz, eléggé fel voltam hypeolva a koncert miatt, de azért az egésznapos séta is megtette a fárasztó hatását, de ezen túllendültem, átöltöztem, kisminkeltem magam, és végre lehetett indulni. A venue-t ugye már tudtuk hol van, szóval viszonylag magabiztosan érkeztünk meg a Patricia hajóba, belépéskor rögtön ruhatár fizetve, kabát le, mehetünk a hajó gyomrába kideríteni, mi merre van.

Rögtön bele is botlottunk a merch pultba/merch asztalba, ahol a zenekar árulta a saját kis portékáit. Már a megérkezéskor kezdetét vette a közvetlen hülyéskedés (azt hiszem az énekessel, de olyan jó az arcmemóriám, hogy nem igazán tudtam belőni, hogy ki is a tag – a koncert után már azért ment, miután egy órán át másfél méterről álltunk szemtől szemben)... Sajnos semmi nem volt a merchben olyan jó, hogy meg szerettem volna venni, vagy a minta, vagy épp a méret miatt. Tanel szeretett volna egy felvarrót, azonban csak valami belsős svéd appos fizetés volt lehetséges, ezért odaadták ingyen a felvarrót, amire mondtam, hogy majd koncert után intézzük, adjanak IBAN számot, stbstb, de még másnap a Facebookos levezésben sem voltak hajlandóak pénzt elfogadni érte, egyszerűen csak hálásak voltak, hogy ott voltunk ♥

Mindenesetre én nézegettem azért a pólókat is, hiszen egy emlék csak jó lett volna, de a férfipólók M, vagy talán L mérettől indultak... Ebből elég hamar elindult a viccelődés, hogy hát igen, ezek sajnos rám túl nagyok...

-You should eat more sausages... - így a tag.

- ...Hmmm that's a rude thing to say to a lady! - így én.

-Heh heh - így a tag, az igazi viccet nem megértve...

*eltelik 10 másodperc csend*

*hallom, ahogy a tagnak leesik, egész hanghullámokat produkál nála a felismerés eme módja*

*CUE HATALMAS RÖHÖGÉS*

...Szóval valahogy így kezdődött az In Mourning-gal való barátságunk, és tudtuk már akkor, hogy ez egy zseniális este lesz.

A hajó "lépcsőházában" rögtönzött merchpulttól az út először a kocsmába, majd onnan a koncertterembe vezetett. Rögtön feltűnt, hogy ez egy nagyon kicsi helyszín (mondjuk az A38 befogadóképességének a tizede), kordon persze nincs, ami egyáltalán nem baj - meghitt lesz a hangulat - de azért én elkezdtem kissé azon aggódni, hogy rossz lesz a hangosítás. A koncert kezdetére várakozva lett is egy új barátunk, Tanel Dark River Festivalos pólója feltűnt az egyik svéd arcnak, aki mondta, hogy a Mariana's Resték nagy haverjai, ezért tavalyelőtt óta jár erre a fesztiválra, és ott volt velük idén is, és hogy akkor mi ugye finnek vagyunk-e (hint: nem vagyunk). Szerencsére ez a beszélgetés nemcsak ennek az infomációnak a kicseréléséről szólt, egész jól összehaverkodtunk a nap végére, még bőven a koncert végezte után is ottmaradtunk sörözni.

Végre megkezdődött a koncert, az új dallal, a The Broken Orbit-tal kezdtek, amit valószínűleg ők is akkor játszottak először élőben (ez később még fontos lesz), és szerencsére rögtön feltűnt, hogy bizony ez a hely JÓL szól. Ahogy sejtettem, nagyon kis meghitt hangulatot teremtett a kordon hiánya, meg a koncert (talán) sold out mivolta, igazán meg lett pakolva a hajó szóval válltól-vállig álltunk, mi Tanellel a második sorban. Jó volt végre ennyire közelről megfigyelni In Mourningékat egy teljes órán át, mert végre megtudtam, melyik énekeshez melyik hang tartozik, és melyik sorokat ki énekli-hörgi, ugyanis ebben a csapatban hárman is "fő" vokalisták, meglehetősen más hanggal.

A közönség is nagyon imádta az egészet, rajtunk kívül szerintem mindenki helyi volt, és valószínűleg már 10-15 éve ismerik és követik ezt a bandát, de nem baj, elég jól beilleszkedtünk, és belefolytunk szépen a rendíthetetlenül együtt headbangelő tömegbe. 1-2 dal csak a koncerten ütött be igazán, dalok, amiket eddig is ismertem, de innentől, ha otthon hallgatom őket, remélhetőleg örökre vissza fog jönni a koncert érzelmeinek egy kis része (pl. A Vow to Conquer the Ocean). Mert hogy ez egy nagyon érzelmes death metal koncert volt.

A közönség aktív részvétele csak ezerszer jobbá tette az egész fellépést, még a két koncertet végigpofázó kolléga is egyértelműen imádta a bandát, így érthető okokból az a kb. 45-50 perc senkinek nem volt elég. Amikor a banda levonult a színpadról, akkor elég egyértelmű volt, hogy nem csak a "peekaboo" avagy "kukucs!" levonulás, ami után úgyis tervezett módon visszajönnek. Kisebb bandák, ilyen kis helyen nem is nagyon szokták ezt a trükköt elsütni, nem is lenne való, meg ez tényleg inkább az arénákat megtapsoltató húzás, és nem annyira az underground sajátja - plusz ugye a hangszereket is elkezdték lepakolni. Csakhogy a levonulás után közvetlen a közönség annyira vehemens, hangos, szűnni nem akaró visszatapsolásba-visszaordításba fogott, hogy a zenekar mégis visszajött :') Általában nem szoktam már apait-anyait beleadni a visszatapsba, mert hát minek fárasztani a hangszálaim, amikor tudom, hogy úgyis visszajönnek. Itt viszont tudtam, hogy nem volt encore tervezve, de úgy tűnik, van rá esélyünk, úgyhogy én is tapsoltam-ordítottam-dobogtam, ahogy tudtam.

A srácok visszajöttek, beszéltek valamit svédül nekünk (utólag az új haverunk mondta, hogy valami a beugró dobossal, daltanulással kapcsolatos), és belekezdtek a... The Broken Orbitba. Az új dalba, amivel eredetileg is kezdtek. Itt vált 100%-ig biztossá, hogy ez egy nemtervezett encore volt, hiszen külön dallal nem is készültek rá, és nem így tervezték ők sem az estét, tényleg csak a mi lelkesedésünk miatt jöttek vissza. Nem is tudom, voltam-e olyan koncerten, ahol ez megtörtént, talán részben azért, mert a legtöbb banda már úgyis kalkulál a kötelező visszatapssal. Őket viszont visszaköveteltük, s visszajöttek, ami mégjobban emelt az est wholesome-szintjén. 

A koncert után még egész sokáig ottmaradtunk, beszélgettünk az új haverunkkal mindenféle baromságról (Torsk pa Tallinn, például), aki "odavitt" minket a zenekarhoz (nem árultam el, hogy ezzel nekem nincs különösebben semmi gondom, odamegyek én simán :D), akikkel egész sokat dumálgattunk, megköszöntük a koncertet, megdicsértük őket, mondtuk hogy jó a kirándulás, van In Mourning meg fahéjascsiga, és készítettünk egy közös képet is, és nem győztünk (győztem) áradozni, hogy mennyire jó, hogy elutaztunk, gyakorlatilag csak miattuk.

A másnap sem telt el tétlenül, reggeliztünk fahéjas csigát (igen :D), befejeztük az óváros megtekintését, és célbavettük a svédek Margitszigetét, a Djurgarden szigetet tele parkokkal, múzeumokkal, skanzennel, botanikus kerttel. A szigetre való átkompozás közben láttuk a stockholmi Vidámparkot, és megfogadtuk, hogy ide bizony vissza kell jönni nyáron is vidámparkozni, akár egy kompos kirándulás keretein belül. Lejártuk ismét a lábunkat, majd elmentünk a Viking múzeumba, ahol egy tök jó tárlatvezetésen vettünk részt, rengeteg mindent láttunk és tanultunk (bár a "viking sisakon nincsenk szarvak" számunkra, igazi nerdökként, persze már nem volt újdonság), és még egy mini saga-"hullám"vasúton is utazhattunk. Estére visszamentünk a városba, és indokolatlanul kebabot ettünk az óváros talán egyik legeldugottabb, elrejtett kincs "Jerusalem Kebab" nevű helyén, ami gyakorlatilag a hónap legjobb kajája volt :D 

A legfontosabb, legmeghatározóbb élmény, és amire a legjobban szeretnék emlékezni, az pont az, amit a legnehezebb elmesélni és szavakba önteni. Az egész koncert annyi pozitív energiát és érzelmet adott, hogy utána napokig a hatása alatt voltam. Ez már csak azért is vicces, mert maga a zene elég melankolikus, sokszor kimondottan szomorú, vagy épp kemény, és mégis szinte euforikus hatást gyakorolt rám a koncert. Már a buli végeztekor, pláne az epic visszataps után bugyiig leizzadva vigyorogva mentem oda újdonsült svéd barátunkhoz, és kábé csak annyit tudtam elmondani, hogy hú, hát ez kurvajó volt.

Alapból volt bennem egy óriási elégedettség azzal kapcsolatosan, hogy ez a kis utazás kb. minden, amiről álmodoztam – külföldre menni, várost nézni, szép helyen megszállni, metalbandákat nézni, jó kajákat enni, szabadnak lenni, és ez a kirándulás szinte tökéletesen hozta az összes vágyamat. Nyilván a koncert volt a lényeg, és az volt a legfontosabb, hogy jól sikerüljön; de már maga a megérkezés és a turistáskodás miatt is a felhők közt jártam... ennek volt így aztán a koncert az igazi királyi megkoronázása.

Mivel ugye az In Mourning zenéje alapvetően nagyon erősen érzelmes, akkor is, ha épp az érzelmek sötétebb, melankolikusabb oldalát fogják meg, minden dallamuk érzelemmel átitatott, és pont ezért is alakít ki talán az emberben ennyire könnyen ennyire nosztalgikus érzéseket. Az érzést, hogy igen, megcsináltuk, és igen, van ilyesmire módunk, megtehettük és megtettük, megjártuk, megtapasztaltuk, és rengeteg új élményben volt ilyen rövid idő alatt részünk.

Leadtam a Worklandes belépőkártyámat és kulcsomat. Örülök, hogy bátor voltam és regisztráltam magam, hogy tag lettem, hogs mertem és elmentem, hogy kipróbáltam. Örülök, hogy bátor voltam és bevallottam magamnak, hogy nem jött be, nem működik, és otthagytam.

Érdekes volt az évtervező kitöltése, mert a dolgok leírása sokkal inkább a tudat felszínére hozza őket, és olyan dolgok jöttek elő, amire nem is gondoltam volna Például, hogy sokat segíthetne, ha szándékosan többet találkoznék a helyi magyarokkal, és nem azon mérgelődnék, hogy nincsenek itt barátaim, és az észtek antiszocok. A tételmondatom is nagyon tetszik, amit választottam magamnak, miszerint a negatív dolgokon mérgelődni csak méreg, és sokkal kifizetődőbb inkább tudatosan odafigyelni a pozitív dolgokra.

Ez, egyben a self compassion és a self validation egy jó út lehet a jövőre, amiben persze a pszichológusom is sokat segített már most is – idén a coaching és a terápia által bizony rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok self compassionate, nem vagyok magamhoz kedves, és sokszor túlaggódom a dolgokat és túllihegem a negativitást. A legtöbb dolognak bizony nincs akkora súlya, mint amennyit tulajdonítunk neki egy-egy érzelmes pillanatban. Azt hiszem, ez a gondolat az, amit a "tudatosabb 2024"-re a legfontosabb átvinnem magammal.

Bízom benne, sikerül végre kitalálnunk, hol és hogy akarunk élni, és vajon hol lennénk boldogok. Ehhez lehet, hogy a coachomhoz fogok fordulni, mert nagyon el vagyok veszve.

Anyummal is több minőségi időt kéne tölteni, mert lehet, hogy megijeszt picit a kora – a születésnapi ausztriai út, amit neki szerveztünk például egy nagyon jó lépés volt, lehetne majd valami hasonlót csinálni később is.

Már a második Workland-es "Afterwork Drinks&Mingle" eventre nem mentem el úgy, hogy felregisztráltam. Az előzőre azért, mert utólag raktam össze a képet, hogy ez a helloweeni kiadás és a legtöbb ember esélyesen komolyan veszi legalább egy maszk erejéig a beöltözősdit, nekem meg nincs semmi kellékem, és mivel nem vagyok oda a helloweenért, venni, készíteni sincs kedvem. Pont elég szociális szorongás elmenni erre az eseményre, pláne még úgy, hogy kilógok a sorból. Utólag be is igazolódott a gyanúm, kilógtam volna, mert a fényképek alapján mindenki vagy jelmezben volt, vagy nagyon csinosan öltözve (nem tudtam, hogy ez kiöltözős event...).

A mostanira szép ruhát vettem, kisminkeltem magam, elindultam, iszonyat gyomorideggel kinyitottam az ajtót és... Sehol senki. Eltévesztettem a helyszínt, a másik Worklandben van a novemberi esemény... Villamossal 17 perc; ha hazamegyek a tömegközkártyámért, 25 max 30. Kicsit késnék csak. De nem, ez már túl sok volt. Lehet, hogy senkit nem ismertem volna, még csak látásból sem, és a terep is ismeretlen lett volna. Meg lehet ez amúgyis egy jel. Meg késve érkeznék. Meg nem tudok hova leülni a laptopommal, ha mégse jó.

Vettem helyette itthonra egy meekookot meg két csomag gumicukrot.

Úgy cakompakk nem töltötte be a Workland a hozzá fűzött elvárásaimat, ami a társasági életet és szocializációt illeti. Azt hittem, az emberek tényleg járnak oda networkölni, de miután minden small talk és kedves szó próbálkozásom kudarcba fulladt (mert az észtek ugye megvetik a small talkot; de a rohadt életbe is, hát csak ez az első út egy alig ismert emberhez!!!), miután láttam, hogy még a kávégépnél is kerülik az emberek egymás tekintetét, miután az első "Better Breakfast" eseményről zokogva rohantam haza megszégyenülésemben és a szorongás kicsúcsosodásaként... Hát, most már megértettem, hogy nem fogok itt barátságokat... Mit barátságokat, ismeretségeket kötni. Itt sem. Már nem tudom, mivel próbálkozzak.

Mindenki kedves és tisztelettudó, de a barátod nem akar lenni senki. Néha már a sima emberi kapcsolódás hiányzik, az se baj, ha barátok nem leszünk. Hetekig nem beszélgetek senkivel, aki nem Tanel, vagy a családja, vagy egészségügyi dolgozó (az a része az életemnek mondjuk legalább halad). Nem érzem magam aktívan magányosnak, csak utólag tűnik fel, mennyire jobban érzem magam egy-egy szociális történés után.

...

Nagyon szívmelengető és fantasztikus volt, mennyi ember eljön, ha rendezek egy Bagel&Buda nevű napközbeni(!) összeröffenést. Mennyi embernek fontos vagyok és mennyi embert tudok mozgósítani. Hiányzik ez az otthoni baráti kör, de majdnem még jobban hiányzik az otthoni haveri kör. A barátaimmal rendszeresen beszélgetünk fontos dolgokról Messengeren, de hiányzik az a jellegű haveri kör, akivel egy koncerten vagy egy bármin lehet 9-10 kedves mondatot váltani és meginni egy laza sört.

2 embert kivéve minden barátom, akivel úgy igazán szívesen töltök időt, távol van – Észtországon és Európán belül is.

Ugyanakkor unfairnek is érzem, hogy nekem most elölről kéne kezdenem ezt a barátkeresős témát – hiszen otthon van egy csomó jó barátom, és szerencsére az elmúlt évek alatt nagyon jól elvált és kikristályosodott, hogy kik azok, akikkel tényleg szeretjük egymást, és érdemes egymásba energiát feccölnünk.

Újrakezdeni nehéz, pláne egy ennyire zárt világban, és persze a saját szociális szorongásom mindezt még nehezebbé teszi. Leszólítani egy észtet gyakorlatilag széllel szembe pisilés. És egy picit elvesztettem a reményt. Pláne miután Tanel anyukája is tök komolyan, de félig nevetve mondta, hogy hát igen, a small talk tök felesleges, ha van miről, akkor beszélgessenek az emberek. 

Real happiness is the product of an intentional, mindful, daily practice, and it begins with choosing to commit to it.

Mindjárt 30 éves vagyok, lehet hogy time to get my shit together, including

-terápia

-energia/alvás/szex/motiváció/önsorsrontás és hasonló issuek helyreállítása

-kitűnően végezni a munkám

-soha nem bocsánatot kérni azért, aki vagyok

-személyi edző által megírt edzésprogram követése és ezáltali fejlődés

-annyit olvasni, mint régesrég

-nem félni többet az emberektől, a lányoktól sem

Take me to the river and dip me there
Won't you cleanse my soul
And put my feet on the ground, oh
Take me to the river right now

Hold me in
And then I know I'll be there
Hold me in (and wash me down)
And then I know I'll be there

Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyxunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.

(Fredrik Backman: Hétköznapi szorongások)

Tartu.

Tartuban önálló voltam, de mégsem független. Sőt, éppenséggel pont függő. Tartuban bizonytalan, s egyben bizakodó voltam. Az otthonom nem az én otthonom volt (sokáig), a város nem az én városom. De legalább az ottani barátaim az én barátaim... 

Felmásztam a Puiesteere, megnéztem magamnak a lakást, ahol friss szerelmesek voltunk, megpróbáltam belegondolni, hogy a jelenlegi lakója hogy rendezte be, vagy hogy vajon ő is olyan bizonytalanságban él-e ott. Meg hogy jó meleg volt-e az otthona a fától, amit két kezünk munkájával egy napig pakoltunk legószerűen a fészerbe.

Nyilván úgy jött ki a lépés, hogy az In Mourning - Colossus fináléja szólt éppen a fülemben, amikor odaértem, sírás garantált.

Tartu ma. Örülök, hogy kicsit kimásztam a mentális lustaságomból és eljöttem. Örülök, hogy olyan este volt, amikor az emberek figyelme nem megrémít és megszeppentté válok tőle, hanem épp, hogy fürdőzök benne, bátorít, és előjön a nagyszájú, stand up comedys énem.

Egy hátrahagyott élet, egy sokadik, és mindegyikben ottmarad a lelkem egy darabja. Ugyanakkor kellenek ezek az emlékeztetők, hiszen még mindig jobb így, mintha egy elmúlt, lejárt szavatosságú élet teljesen feledésbe merülne, hiszen akkor minek volt?!

Este fél 10 körül végeztem a Worklandben, de legalább leedzve, a munka nagy részét elvégezve és illatozva értem haza.

Hú, de hálás vagyok, hogy januárban úgy döntöttem, ahogy. Ha belegondolok, hogy felmerült, hogy nemet mondjak az Invisible-s állásra a Solver miatt...! Na hát az most nem lenne egy jó szituáció. Bár az is kérdés, hogy ugyanilyen gyors kiégéshez vezettek volna-e a jelenlegi munkakörülmények (high stakes, long hours, meg a day-to-day monotonitása is), ha csak egyfelé áll, s így nem aprózódik el az agyam, szóval ha csak egy állásom van...

Tök felesleges mondjuk a theorycraft (B., remélem nem olvasod ezt, mert a hajad is az égnek fog állni a sok angol szótól :D), most várom az évvégét; lehet több pozitív érzéssel, mint ildomos volna...

Én azt hittem, hogy a "Jussi, emlékszel még a tavaly nyárra?" "Ó, hogyne, egy gyönyörű csütörtöki napra esett!" vicc, csak annyi – egy vicc. De mivelhogy minden viccnek legalább! fele igaz, ebből következik, hogy néhánynak akár az egésze is. Mint például, mint most megtapasztaltam, ennek is.

32 fok, ragyog a nap, magasélet. Tegnap és a teljes múlt héten 19 fok és eső, holnap és az azt követő napokban szintén 19 fok és eső...

A város teljesen megőrült, a 3 városi/városközeli tengerparton ha ezer ember nem volt kint, akkor egy sem. Kényelmi okokból autóval szerettünk volna eljutni a partra, de végül 40 perc(!) parkolóhelykeresés után csak egy városon kívüli hely jutott, egy amúgy szuper Tallinnon kívüli stranddal.

Az, hogy éppen hétfő délután 1 körül járt az idő, nem igazán volt érzékelhető – a helyiek gyereket egyik, úszógumit másik kézbe véve rohantak ki a strandra (valószínűleg többen is munkából jobb esetben elkéretőzve, rosszabb esetben meglógva, mert az biztos, hogy ennyi embernek egyszerre nem volt szabadsága). De hisz miért is ne tették volna, mi is így tettünk.

Az ilyet ki kell használni – csak eleinte nem gondoltam, hogy többezredmagammal gondoltam ma így.

A tenger amúgy meglehetősen hideg volt (17-18°C max), de ez nem nagyon hátráltatott senkit – "én már pedig nyaralni és lubickolni fogok" – jelentettem ki, ugyancsak többezredmagammal.

Hát, ilyen volt 2023 nyara.

„Routine consistently reaffirms a decision you already made.”

Talán nem is a rutintól félek / nem a rutinba fáradtam bele. Talán inkább a rutin hiányába. Rutin ugyanis nem egyenlő a mindennapos mókuskerékkel – csak sodródni az árral, csinálni a feladatokat fejvesztve – ez nem rutin. 

Ennél egy szándékos, tudatos rutin sokkal jobb és kielégítőbb lehet, meglátjuk, mi lesz belőle a valóságban.

Nem nagyon tűnt úgy az első pár olvasás alkalmával, hogy a "101 Essays That Will Change the Way You Think" könyv valamit akár hosszútávon (vagy igazából rövidtávon is) adni fog, hiszen kb. amint elolvastam a sorokat, akár kétszer is, hogy meg is emésszem, szinte azonnal tovaszálltak, és nehezen találtam alkalmazási módot az én életemre... De úgy tűnik ezt az egy dolgot valahogy mégis megvilágította nekem, szóval lehet, lesz haszna :) 

A szándékosan létrehozott rutin ugyanis jótékony hatású tud lenni, és ebben én is teljes mértékben hiszek.

Most egy kicsit jó.

Vasárnapi chill, együtt csináltunk kaját, gyakorlatilag részben saját terményekből – bár ennek inkább Tanel a rajongója, nem én.

A hétfői táncház nagyon jót tett, még úgy is, hogy igazán táncolni helyszűkében alig tudtunk, folyamatosan arra kellett figyelnem, hogy ne üssem be a bokám és ne lépjek rá senkire, szóval maga a tánc öröme nem 100%-ig volt meg, de annyira nem is számított ez. Valamennyire nosztalgiaút volt azokba az időkbe, amikor rengeteget jártam; nagyon jól esett énekelni, magyarul beszélni, a srácokkal hülyülni, mintha nem egy észak-európai expat lennék, hanem csak otthon kimentem volna egy péntek este...

Emellett pedig végre van pár program betervezve, és elég határozottan érzem, mennyire jót tett teljesen instant módon a mentális egészségemnek már maga a tudat is. Hétfőn mozi, kedden ingyenes próbanap a Worklandben, ahol nemcsak coworking space hanem egy kis gym is van – nagyon, NAGYON jól hangzik vezetni egy kis rutint a napjaimba, és kimozdulni otthonról, mert amúgy csak mennek a napok és egy szürke mocsár az egész, fesztiváltól fesztiválig, koncerttől koncertig. És az úgy nemjó.

Ennél jobb már csak akkor lenne, ha lenne itt több barátom, de igazából nem is tudom, hogy álljak neki... De lehet majd a Worklandben is akár sikerül networkölni.

Elmenni diginomádkova Helsinkibe megnézni ismét egy zenekart, akit már láttam a hónapban, rendes hotelben megszállni, kompról, tengeren, hotelben, coworkingben dolgozni, jókat enni, jókat inni. Olyan munkát végezni a szabadon maradó órákban, ami a nagy nyelvi (AI) modellekkel foglalkozik, meg olyat, ahol kedvenc zenekaroknak foglalom le a repjegyeit... A koncerthelyszínre megérkezve, ahogy a zenekar frontemberének kivirul az arca, amikor meglát, és tudatosítja, hogy hát eljöttem... Kívánhatnék többet?

Izgalommal és várakozással kezdek minden hetet, és ez annyira jó. Igaz, agyondolgozom magam és ennek a többi tevékenység issza meg a levét, de egyelőre egy jó helyen vagyok így mindennel. Izgi, hogy mit tanulok az új héten a vállalkozás működéséről, miről beszélünk a könyvelőmmel (még az is izgi, amikor egy számla jön, és elintézhetem a kifizetését meg annak az adminisztrációját, há' nem vagyok normális!); izgi, hogy melyik bandával fogunk épp dolgozni, milyen gyorsan megoldandó problémák merülnek fel, amit csapatként teljesen simán megoldunk együtt.

Az AI trainelés most kicsit monotonabb, valószínűleg még hetekig ugyanazon a kampányon fogunk dolgozni, de ott meg az a legizgalmasabb, ahogy látom, ahogy hétről-hétre csapattá kovácsolódunk. Rengetegen vagyunk, és a legtöbben január-februárban léptek be, tehát mindenki új, együtt válunk profi trainerekké. És munkaidőben beszélgethetünk az AI, AGI és AI language modellek előrehaladásáról! Márciusban még a sípályán is eszembe jutott, hogy várom a munkahetet. Beteges tényleg :D Jó, nyilván nagyon örülök ennek.

...a héten megemlítette, hogy lehet jobb lenne egy melegebb helyen lakni :3 És nem én húztam ki belőle, hanem teljesen spontán módon, az egyébként szuperül sikerült nápolyi minikirándulásunk után nem sokkal... ^^

Nem hiszem el, hogy a mostani történések közepette azon szomorkodok, hogy nem vagyok benne az első adag ember között, akiket az én cohortomból jóváhagytak. Igazán több szerénységre lenne szükségem, ha ennyire nem tudom elfogadni, hogy akár az "én területemen is" vannak, akik jobban teljesítenek nálam ¯\_(ツ)_/¯ . Betudom inkább annak, hogy ez már a második blow volt azután, hogy egy jó pontszámomat annak megünneplése után javították rosszabbra - hát mintha egy kisgyereknek vennéd el a játékát! :D Szóval a tegnap elég nehéz volt, szerencsére a LOTR+vastlakukkel kombó azért többé-kevésbé megmentette a napot.

Mindenesetre mindegy, előbb-utóbb biztos meglesz, úgyis szellemi kihívásról álmodoztam. Max otthagyom a fenébe, és csak a Solverre fókuszálok. Még mindig hihetetlen, hogy engem választottak, főleg miután lestalkoltam a többi jelentkező beadott dokumentumait - mondjuk a havi 6000 CHF bérigény érthető módon eléggé eltántorító lehetett... :D Az életben most az egyszer nem bánt, hogy én vagyok az olcsó kelet-európai munkaerő (meg a két ukrán lány, akit a háború kitörése után picivel vettek fel, lol), mert ez egy nagyon jó cégnek tűnik, és remélem örökre itt maradhatok :D

Szombat koradélután van, ülök otthon, lenne lehetőség aktívan kikapcsolódni, chillelni (észt nemzeti sport), életet rendbeszedni, lakást rendbeszedni, a következő hétre előkészülni mind lelkileg, mind logisztikailag, ehelyett csak bámulok a fejemből ki és a Sheint böngészem olyan ruhák után windowshoppingolva, amit amúgysem veszek meg, vagy mert túl megbízhatatlan anyagból készült, vagy túl drága, vagy túl kurvás, vagy úgysem lenne kihasználva a megvétel után.

Nem baj, hétvégén amúgysem tudok ügyeket intézni, úgyhogy éppenséggel online vásárolgathatok is... 

Teljesen érthető a kétely a munkahelyváltással kapcsolatban, hiszen szeptember-októberben is tele voltam kételyekkel: hibát követek el? Otthagyok valamit, ami amúgy (elég) jó volt? Átéltem már egyszer. Érthető a félelem és a frusztráció is, hiszen ezt is átéltem már, hasonlóan problematikus volt az elindulás az AGCO-nál is, bár akkor épp a TAJ-mizéria miatt. A bürokrácia meg minden papír rendbehozása és rendbentartása bizony energiaigényes, és néha embert felőrlő folyamat. Addig is támaszkodom a support networkömre, és bízva bízom benne, hogy hosszútávon mindez megéri, és ez az út mostmár talán tényleg lassan a sajátom lesz, így közel a 30 felé.

Megérdemlek egy jó munkát, és megérdemeltem azt, hogy végre olyan munkát vállaljak, ami ráállít arra a karrierútra, amin lenni szeretnék.

Csak most egyelőre még félek.

Teleírom a naptáram és a naplóm tennivalólistákkal, feljegyzésekkel, de a fejemben lévő káoszon egyelőre még nem segít – de nem baj, minden nap egy lépéssel előbbre...

Kiabáltunk, tapsoltunk, hejjegettünk, s a jelenlévő ~80 ember mint kábé 30 lelkes metalarc hangzott. Majd az ukrán Khors két dal között kimondta a jelszót: Slava Ukraini! S egyszeriben, mintha csak ezer fő állt volna mögöttem, aki egész életében erre a pillanatra készült, egészen elsöprő erővel zsongott a tömeg: Heroyam slava!

Az üvöltés orkánereje majdnem ledöntött a lábamról, és a libabőrből a következő dal feléig sem sikerült "felépülnöm".

és bárcsak ne kellett volna így tennem. Bárcsak 2022-ben, a globalizált világban, az Európai Unióban léteznének valamiféle államközi szerződések, megoldások, workaroundok, akár kiskapuk, amelyek még legálisak, de lehetővé teszik azt, hogy az ember az EU-ban bárhol éljen, és bárhol alkalmazott lehessen – akár egyéni felelősségvállalással pl. munkahelyi balesetek esetén.

Otthagytam az AGCO-t és kb. felér egy szakítással... Soha senki nem mondta nekem, hogy a munkatársakhoz is hozzánősz és megszereted őket mint embereket, és nehéz lehet őket otthagyni. Ehhez képest már most hiányoznak ezek az emberek, és egy nagyon jó, munkakapcsolathoz képest nagyon meleg viszony alakult ki többünk közt. Vagy csak beleképzelem? Azért talán ez annyira nem meglepő, considering, hogy mennyi időt együtt töltesz ezekkel az emberekkel, rosszabb s jobb napokon egyaránt.

Otthagytam az AGCO-t és sokkal jobban fogok keresni, és kb. ez az egyik, amivel vigasztalódom... Mint a mémen, ahol a pasi a dollárbankjegyekkel törli a könnyeit... Na kábé az leszek én. Azért ennyi pluszpénzzel tud az ember mit csinálni, és az életminőségemnek azért bőven van még hova emelkednie.

Otthagytam az AGCO-t, és csak bízok benne, hogy a következő hely hasonlóan jó lesz, és ott is kellemes emberekre és jó légkörre lelek. Amit eddig láttam belőle - pár kezdőímél, a szerződés mellékleteinek megfogalmazása, az interjú a CEO-val - az eddig azt éreztette velem, hogy igen. Nagyon hamarosan meglátjuk.

Sziasztok, traktorok <3 :') :'( Hüpp.