Tartu.
Tartuban önálló voltam, de mégsem független. Sőt, éppenséggel pont függő. Tartuban bizonytalan, s egyben bizakodó voltam. Az otthonom nem az én otthonom volt (sokáig), a város nem az én városom. De legalább az ottani barátaim az én barátaim...
Felmásztam a Puiesteere, megnéztem magamnak a lakást, ahol friss szerelmesek voltunk, megpróbáltam belegondolni, hogy a jelenlegi lakója hogy rendezte be, vagy hogy vajon ő is olyan bizonytalanságban él-e ott. Meg hogy jó meleg volt-e az otthona a fától, amit két kezünk munkájával egy napig pakoltunk legószerűen a fészerbe.
Nyilván úgy jött ki a lépés, hogy az In Mourning - Colossus fináléja szólt éppen a fülemben, amikor odaértem, sírás garantált.
Tartu ma. Örülök, hogy kicsit kimásztam a mentális lustaságomból és eljöttem. Örülök, hogy olyan este volt, amikor az emberek figyelme nem megrémít és megszeppentté válok tőle, hanem épp, hogy fürdőzök benne, bátorít, és előjön a nagyszájú, stand up comedys énem.
Egy hátrahagyott élet, egy sokadik, és mindegyikben ottmarad a lelkem egy darabja. Ugyanakkor kellenek ezek az emlékeztetők, hiszen még mindig jobb így, mintha egy elmúlt, lejárt szavatosságú élet teljesen feledésbe merülne, hiszen akkor minek volt?!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.