2023. november 23.

Már a második Workland-es "Afterwork Drinks&Mingle" eventre nem mentem el úgy, hogy felregisztráltam. Az előzőre azért, mert utólag raktam össze a képet, hogy ez a helloweeni kiadás és a legtöbb ember esélyesen komolyan veszi legalább egy maszk erejéig a beöltözősdit, nekem meg nincs semmi kellékem, és mivel nem vagyok oda a helloweenért, venni, készíteni sincs kedvem. Pont elég szociális szorongás elmenni erre az eseményre, pláne még úgy, hogy kilógok a sorból. Utólag be is igazolódott a gyanúm, kilógtam volna, mert a fényképek alapján mindenki vagy jelmezben volt, vagy nagyon csinosan öltözve (nem tudtam, hogy ez kiöltözős event...).

A mostanira szép ruhát vettem, kisminkeltem magam, elindultam, iszonyat gyomorideggel kinyitottam az ajtót és... Sehol senki. Eltévesztettem a helyszínt, a másik Worklandben van a novemberi esemény... Villamossal 17 perc; ha hazamegyek a tömegközkártyámért, 25 max 30. Kicsit késnék csak. De nem, ez már túl sok volt. Lehet, hogy senkit nem ismertem volna, még csak látásból sem, és a terep is ismeretlen lett volna. Meg lehet ez amúgyis egy jel. Meg késve érkeznék. Meg nem tudok hova leülni a laptopommal, ha mégse jó.

Vettem helyette itthonra egy meekookot meg két csomag gumicukrot.

Úgy cakompakk nem töltötte be a Workland a hozzá fűzött elvárásaimat, ami a társasági életet és szocializációt illeti. Azt hittem, az emberek tényleg járnak oda networkölni, de miután minden small talk és kedves szó próbálkozásom kudarcba fulladt (mert az észtek ugye megvetik a small talkot; de a rohadt életbe is, hát csak ez az első út egy alig ismert emberhez!!!), miután láttam, hogy még a kávégépnél is kerülik az emberek egymás tekintetét, miután az első "Better Breakfast" eseményről zokogva rohantam haza megszégyenülésemben és a szorongás kicsúcsosodásaként... Hát, most már megértettem, hogy nem fogok itt barátságokat... Mit barátságokat, ismeretségeket kötni. Itt sem. Már nem tudom, mivel próbálkozzak.

Mindenki kedves és tisztelettudó, de a barátod nem akar lenni senki. Néha már a sima emberi kapcsolódás hiányzik, az se baj, ha barátok nem leszünk. Hetekig nem beszélgetek senkivel, aki nem Tanel, vagy a családja, vagy egészségügyi dolgozó (az a része az életemnek mondjuk legalább halad). Nem érzem magam aktívan magányosnak, csak utólag tűnik fel, mennyire jobban érzem magam egy-egy szociális történés után.

...

Nagyon szívmelengető és fantasztikus volt, mennyi ember eljön, ha rendezek egy Bagel&Buda nevű napközbeni(!) összeröffenést. Mennyi embernek fontos vagyok és mennyi embert tudok mozgósítani. Hiányzik ez az otthoni baráti kör, de majdnem még jobban hiányzik az otthoni haveri kör. A barátaimmal rendszeresen beszélgetünk fontos dolgokról Messengeren, de hiányzik az a jellegű haveri kör, akivel egy koncerten vagy egy bármin lehet 9-10 kedves mondatot váltani és meginni egy laza sört.

2 embert kivéve minden barátom, akivel úgy igazán szívesen töltök időt, távol van – Észtországon és Európán belül is.

Ugyanakkor unfairnek is érzem, hogy nekem most elölről kéne kezdenem ezt a barátkeresős témát – hiszen otthon van egy csomó jó barátom, és szerencsére az elmúlt évek alatt nagyon jól elvált és kikristályosodott, hogy kik azok, akikkel tényleg szeretjük egymást, és érdemes egymásba energiát feccölnünk.

Újrakezdeni nehéz, pláne egy ennyire zárt világban, és persze a saját szociális szorongásom mindezt még nehezebbé teszi. Leszólítani egy észtet gyakorlatilag széllel szembe pisilés. És egy picit elvesztettem a reményt. Pláne miután Tanel anyukája is tök komolyan, de félig nevetve mondta, hogy hát igen, a small talk tök felesleges, ha van miről, akkor beszélgessenek az emberek.