Miért "utálják egymást az észtek"

Nem egyszer hallottam olyat, hogy every Estonian hates every other Estonian, meg ennek megannyi tarkán megfogalmazott változatát. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy ezt nem csak kitaláltam vagy álmodtam, hanem tényleg szoktak ilyeneket mondani az emberek, megkérdeztem Tanelt, aki megerősítette, hogy ez bizony egy létező jelenség, de legalábbis létezőnek vélt jelenség alapján megfogalmazott létező mondás – és végre megértettem, miért. A megértést ráadásul egy rendkívül prózai, mindennapi, apró esemény segítette elő.

Egy hétköznap délután sétáltam haza a belvárosból, és át szerettem volna kelni a zebrán, talán a Keldrimäe úton. Mire zöldre váltott a lámpa, az úttesten a zebrára gördült egy kisteherautó, teljesen blokkolva azt, és ezzel az én utamat is. Bennem sajnos rögtön felment a pumpa. Nagyon hideg volt, otthon várt a munka, szóval millió okból siettem volna haza, erre nem tudok kilépni a zebrára „emiatt a hülye miatt.” Átkoztam is őt magamban, hogy hát „nem igaz, hogy nem tud ez a barom normálisan közlekedni”, és „a francért kell ilyen idióta módon, a zebrán megállni, amikor meg lehetne előtte is”, stbstb...

Amikoris a kisteherautó (egyébként azt hiszem, valami kaja/élelmiszerbeszállító volt) anyósüléséről kinézett egy kicsivel barnább bőrű (talán török; vitték a kebabot, vagy ilyesmi) 30-as 40-es férfi, és „Jaj elcsesztük, jó hülye helyzet, haha, hoppácska!” arckifejezéssel rámmosolygott/vigyorgott, gyakorlatilag jó, hogy a vállát nem vonta meg. Viszont mosolygott. Még bocsánatot sem kellett kérnie ahhoz, hogy bennem egy pillanat alatt elmúljon mindenféle ellenséges érzés; egyszerűen az, hogy elismerték, hogy hibáztak, és az anyósülésen ülő kolléga velem emberi kontaktust teremtett, azon nyomban levitte bennem a pumpát. Magam is meglepődtem, hogy egy varázsütésre nemcsak, hogy megnyugodtam, de gyakorlatilag jókedvem is lett, és utána még napokig ezen az eseményen gondolkodtam.

Ha ez a mosoly és szemkontaktus nincs, valószínűleg hazáig dühöngtem és fortyogtam volna magamban, és Tanelnek is úgy meséltem volna, hogy „képzeld, ez az idióta…” De a kapcsolat megteremtése után már nem úgy tekintettem az autóban ülőkre, mint potenciális ellenségre, akik „csak azért voltak ott, hogy nekem keresztbetegyenek”, hanem mint embertársaimra, akik éppen nem ideálisan vezettek, és a gond, amit ezzel okoztak, igazából minimális.

Az eseményt milliószor átgondolva, és a saját felvidulásomra emlékezve arra jutottam, hogy talán ez hiányzik az észt társadalomból, de legalábbis a nagyobb városokból – az emberi kapcsolódás, a mosoly, a szemkontaktus, a „we are in this together” életérzés (cserébe itt felsőfokú individualizmus van). Ha én meg tudtam nyugodni azon nyomban ennyi kis apró gesztus hatására, minden bizonnyal más is meg tudna, és már nem is kellene „utálnia a többi észtet.”

Szinte biztosra veszem, hogy itt nincsenek meg azok a szociális elsimító mozzanatok, mint otthon, amitől rögtön jobbanérzed magad, kapcsolódsz a másikhoz, és már nem is tudsz rá annyira neheztelni. Otthon sokkal gyakoribb, hogy az emberek gyakorlatilag bármi apróság miatt kapcsolódnak és megosztják a napukat egymással akár egy másodperc erejéig is – legyen az indok akár az, hogy a Kálvin téren nem indul el a 4-es metróhoz levezető lift, mikor a néni nyomja a gombot, de nekem meg ugyanerre a mozdulatra már elindul – az eset után annyira természetesen mosolyogtunk egymásra, és kommunikáltuk testbeszédünkkel, hogy „Hát, a fene sem érti!”...

Az esemény megtörténtekor rögtön belémhasított az érzés, hogy mennyire is éhezem-szomjazom ezeket a jellegű mindennapi szociális mozzanatokat... Azt észtek szerintem akkor sem vennének fel egy idegennel szemkontaktust, ha ezzel meg tudnák menteni a világot a pusztulástól. Pedig elsősorban saját magukat lehet, hogy megmentenék a bezárkózottság, elhidegülés és a harag veszélyeitől.