2018. 10. 5.

Végre megyek haza. Mármint izé, Tallinnba. Azt Narvához képest abszolút tudom hazának nevezni. Jó volt az itteni kutatás, de elkezdtem pánikolni is. Minél közelebb jött a hazamenés ideje, annál inkább éreztem, hogy na, ha mostanig nem tudtam elég anyagot gyűjteni, akkor itt annak ennyi is. Attól tartok, ez elő fog jönni még egyszer, amikor már Tallinnból indulok hazafele. A mai napom úgy telt kicsit, mint egy homelessnek. Bár a szállás leokézta, hogy csak késő délután csekkolok ki, mégis úgy döntöttem, hogy délben már minden cuccommal elmegyek, ki tudja, hogy alakul a délután. Hát marha jól alakult, 50 percet oda, 50-et vissza gyalogoltam szeles-esős időben, egy olyan nőhöz vendégségbe, akivel a felvett interjú valószínűleg túl sokra nem lesz jó, mert teljesen más helyzetből van, mint a target csoport. De legalább eláztatta (majd kivasalta) teával a papírjaimat. Igencsak nyomorékul és egyedül éreztem magam, amikor a nehéz táskámmal, éhesen haladtam Narva nem annyira barátságos utcáin, és még az autók is lefröcsköltek, az utolsó interjúalany meg végül lemondta a találkozót - bár legalább ehettem nyugodtan, és azon sem kellett izgulnom, hogy rohannom kell-e majd a hazavonatra.

Egyébként az első nap nagyon szuper volt, sokat sütött a nap, nagyon örültem annak, hogy egyszercsak hirtelen ott van a szemem előtt egy Oroszország, az emberek kedvesek voltak, az első interjúm is lehet, hogy haszontalan (az meg egy pétervári lány), de legalább szuper kedves volt, magától felajánlotta, hogy eljön értem kocsival (tök para, hogy férfinek kocsijába és lakásába sem mennék, de a nőkben alapból jobban bízom... És még a következő találka helyére is elvitt, amit egyébként majdnem lemondtam, de így láttam a Tartu Ülikool Narva Kolledz-et is, és négy interjúm is lett egy nap - ők, egy bolti eladó, meg egy igazi viking. A pláza biztonságiőrét, aki elmondta, hogy rosszul közelítem meg a kérdést, ők nem oroszok, hanem szovjetek, inkább hagytam.

A legnehezebb ebben az egész kutatásban az, hogy mindenféle ember felé empátiát kell tanúsítani, meg nyilván oda kell figyelni arra nagyon, amit beszél, egyrészt mert külföldiül mondja, másrészt, hogy jó follow-up kérdéseket tudjak neki feltenni. Szociálisan abszolút fárasztó mindenkinek külön bólogatni, és mivel beszéltetni akarom őket, és hogy minél jobban megnyíljanak, bármit mondanak, egyet kell értenem, bólogatnom és mosolyognom kell hozzá. Nem mintha olyan rossz dolgokat mondanának persze, csak egyszerűen fárasztó ez a sok empatizálás. Remélem, megéri, és tényleg érdekes narratívákból tudom felépíteni a fejezeteimet. Még nem tudom pontosan, hogy fog kinézni a dolog, de talán mintázatok, következtetések (azt akartam írni, hogy vývodok után) alapján fogok majd dolgokat beidézni.

A nyelvi tájképhez is szerintem rengeteg anyag gyűlt össze, a bogyókat áruló, fotózást megtiltó cigányasszont is kijátszottam azzal, hogy másnap visszamentem, és szépen lassan odamentem videóval, de egy kis idő után ott sem volt, így az egész pultját le tudtam fotózni. Bocsi néni! :D Szegények félnek, hogy én vagyok a nyelvi inspekció, egyébként meg is értem, a halárus néni is megkérdezte, hogy mégis kinek fotózok, de őhozzá már tudtam, hogy kell odamenni, mondtam, hogy nálunk az ilyen típusú halárulás szokatlan, magamnak fotózom (ez most mindegy, hogy igaz-e, vagy sem), meg kérdeztem a hal elkészítésének mondjáról, úgyhogy őt szerintem sikerült megnyugtatnom.

Csak ez a délután volt rossz, vizesen közlekedni, és utána még egy órát ücsörögni a padon, mert nem engednek ki a peronokhoz, cask amikor már bent van a vonat, zárva az épület vasút felőli kijárata és a kerítés is az állomáson... Még szerencse, hogy szemben a buszmegálló bódéjában lévő pad legalább nem volt nedves, úgy volt hol ülnöm. Mert az összes többi ugye nyilván tiszta víz volt. Persze ülhettem volna még a plázában, de inkább biztosra akartam menni, és hívtam egy taxit a vasútra, ami csak 2.50€-be került, tisztára, mint Komárom, csak jobban Szovjetunió. :D