I just feel so sorry for myself right now

#emóposzt

Tudom, hogy biztosan majd valamikor jobb lesz így, de éppen annyira iszonyatosan sajnálom magam, és aggódom magamért, hogy mi lesz velem. Nem véletlenül vagyok/voltam gyáva kilépni egy kapcsolatból - megijeszt az egyedüllét, főleg akár az egyedül lakás. Szinte hihetetlen, hogy három évet lehúztunk egymás mellett. Már tényleg nem is tudom, milyen szinglinek lenni. A világ legszomorúbb képe az, hogy veszek vacsit - csak magamnak, és nincs kit hazavárni, és nincs, aki hazavárjon, és aki melegséget képes adni nap mint nap. 

Az viszont felbasz, hogy még most is képes vagy amiatt kapálózni, hogy ez igenis 100%-ban az én hibám, ezt azért nem veszi be a gyomrom. Egyrészt az, hogy ez lehetetlen, másrészt pedig, hogy ilyenkor, mindennek a végén, még képes vagy abban fasztméregetni, hogy kinek a szarabb, és ki baszta el kevésbé? Gondolom ezzel nyugtatod magad, és azt fogod adagolni magadnak szomorúság ellen, hogy te ebből jól jöttél ki, én vagyok a hibás, te nem tehetsz semmiről - gondolom ezzel a gondolattal a fejedben könnyebb túllépni.

El sem tudom képzelni, hogy lesz most az életem. Szeretem ezt a lakást, szerettem a közösséget és közelséget veled, szeretem Gazdagrétet, nem is nagyon tudom hol elképzelni a lakást, az életet, kollégium után mindjárt összeköltöztünk, soha nem voltam az önmagam felnőttje... Önző szar vagyok biztos, mert elsősorban az önmagam embere szeretnék lenni, úgy, hogy valaki közben szeret, és valakivel meghitt pillanatokat tudunk átélni. De ami most ment a végefelé már, ez a folyamatos kérdőrevonás, megkérdőjelezés, beszólás, bántás, szemforgatás, és a durvábbnál durvább szavak, ez abszolút elfogadhatatlan.

Az a gond jelenleg, hogy az agyam próbál meggyőzni arról, hogy "nem votl az olyan rossz", mivel nyilván a jelenlegi szenvedés rosszabb, tehát akár jobban járnék, ha csak kibírnám, mert hisz' hát tök jó dolgokat csináltunk együtt. De a mindennapokban bántalmaztuk egymást és folyamatosan építettük le egymást, az az igazság... Nem igaz, hogy te ezt nem látod! 

Nem igaz, hogy amikor az elmúlt hetekben minden héten mondtam valamit, hogy mennyire elegem van ebből és abból a dolgodból, nem esett le a tantusz, hogy itt nagyon elromlott valami, ami nem mehet így tovább, és nem akarom elhinni, hogy minden egyes dolog, ami engem zavar benned, abból ered, amilyen én vagyok/voltam hozzád. 

Már amikor fél méterre ültél a számítógéped mögött hiányoztál. 

Iszonyatosan félek ettől az egésztől, sokan mondják, hogy évekig tart túllépniük egy-egy emberen, sőt valakinek még utána is a másik körül forognak a gondolatai, és nagyon félek, hogy én is beleesek ebbe, és azt tuti képtelen vagyok végigcsinálni. Pedig valószínűleg nem mi voltunk az egymásnak való emberek, tényleg nem mondott hülyeséget S, hogy nem illünk össze, de hát a szerelembe esés azért elég sokszor nem ez alapján történik.

És igenis szép a lelked egy része, amellett, hogy elképesztően irigy és igénytelen vagy. Nem minden nap találsz olyan férfit, aki ösztönből jófejkedik minden kisgyerekkel a buszon, meg elkezd magától madáretetőt csinálni, hogy legyen a pici madaraknak mit ennie a hideg télben :'( De emellett sokszor voltál összeférhetetlen és kiállhatatlan is. 

Félek, hogy ha túl sokat gondolok rá, esetleg internalizálom azt, amit mondtál, hogy minden 100%-ban az én hibám, és a végére elhiszem, de ez nem lehet... Eddig mindenki elhűlt azokon, amiket meséltem rólad, pedig a legrosszabbakat soha nem mondtam el senkinek. Attól, hogy én triggereltem esetlegesen, még megtetted...

Félek és kétségbeesett vagyok és elképzelésem sincs, mi adhatna megnyugvást. Ha belegondolok abba, hogy mehetek erre-arra, találkozhatok ezzel-azzal, csinálhatok ezt-azt, csak egy ócska bóvlinak tűnik, csak egy gyenge B-tervnek, egy szánalmas próbálkozásnak kompenzálni az érzelmi űrt.