Úgy tűnik, ez most az az időszak, hogy mindenkiben csalódok. Kivéve a metalban. Metal never disappoints. Még szerencse, hogy volt az a középső nap.

So the truth is that for more than a month now, I've been in a bad place mentally. Even though a big part of it was the end of my relationship of more than 3.5 years, I am not heartbroken or sad. It is not longing after him anymore, it is much more than that, I think that was just the catalyst. Yes, sometimes you see me cheerful or even happy, but those are rather short moments. I haven't felt whole for a while now. I've been experiencing a huge load of apathy, sometimes seasoned with an existential crisis. I am too sensitive to the things happening in the world or to my friends, so even though consciously I don't get TOO involved, it still brings me down for days. Some of these friends I can't even help which makes it worse.

My PhD is making progress in baby steps which is good, but I should be way more forward than I am now. On the one hand, I am literally SCARED of the things I have to do in my research projects, I am dreading some of the things, I am afraid to contact people and I am even more afraid to fail. When time is tight you don't get much space to correct your mistakes and this is scary enough as it is. Not to mention the constant impostor-syndrome and self-doubt. Since I had to teach myself almost everything that is involved in my research it is only natural that I don't actually believe in any of my skills. Some things succeed but it would need only one pair of professional eyes to basically say that my whole research is flawed, based on wrong principles or just wrong.

I had a super depressive day last month when I suddenly felt I lost half of who I used to be and nothing has been the same ever since. I have become who I never wanted to be, I've become superficial and I started to place my self-worth to whether others praise and love me or not. I've become too focused on the momentary small happinesses. The fact that it is dark half the time does not help, either.

I need to get my shit together but I feel like this picture. Climbing up a steep slope where my feet are CONSTANTLY slipping down, and if I do slip down, there is NOTHING under me. This is the scariest. In addition, there are stones and boulders that are rolling down the opposite direction so I have to pay attention to both not slipping down (that is, constantly walking upwards) and also handling this boulder.

I'd like to believe that I'm capable and I got this, but I don't. I will continue with my baby-steps but I accomplish so little a day that I only feel guilty and worthless.
I also feel generally overwhelmed, and the social media retreat only helped so much. There are too many obligations to handle requests to fulfill and people to answer to. Among all this noise I feel completely lost, I don't hear my own voice anymore.
For whoever is reading this, please always make sure to hear your own voice first and let yourself be guided by it and "open your heart to the light": I will try, too.

The only forever companion during your PhD is DREAD. Csak a mindennapos félelem, néha rettegés kísér végig. Vannak persze jó érzések is, de ami tényleg mindennapos, az a félelem és az önmegkérdőjelezés. Jó ebben élni.

Amikor olyan a személyiséged, hogy legszívesebben az egész világ barátja lennél, valakikkel kevésbé, valakikkel jobban, de ők nem kérnek belőled.

Úristen, nagyon izgatott vagyok Z. válasz-ímélje és az egész dolog lefolyása miatt *_*

Sosem éreztem még a világot, a társadalmat ennyire két részre szakadtnak, mint mostanság. Lehet, hogy régen is az volt, vagy lehet, hogy mindig is az volt, csak én nem voltam "felnőve" ahhoz, hogy ezt lássam, érzékeljem, és megértsem. Az is lehet, hogy mindigis így volt, és kész is voltam érzékelni ezeket a folyamatokat, viszont nem volt meg ez az információs szupersztrádának csúfolt valami, ahol mindent tudunk, mindenkiről tudunk, mindenkiről és mindenkitől hallunk folyamatosan valamit, ezért simán nem volt kellő anyag, hogy ezt meghatározzuk. Valahol mindegy is, az a lényeg, hogy rendesen polarizáltnak érzem a teljes társadalmat, nagyon kevés közös halmazzal, elkülöníthető, kvázi bináris kategóriákkal. Nem akarok túl sokat kertelni, de jelenleg nagyon úgy érzem, hogy van az egyik társadalmi csoport, egy nyitott, liberális, elfogadó, "social justice warrior", felvilágosult gondolkodású, individualista, újdonságokra kíváncsi, kritikusan gondolkodó, globális vagy kozmopolita szemléletű, aki munkájában is nyitott, nyitott a változásra, újdonságokra; és van a másik, alapvetően jobbos, az élete minden szegmensében konzervatív, individualista helyett esszencialista, hagyományelvű és hagyományelvűségéből adódóan kevésbé kritikus, a tradicionális szemléletben és a helyi értékekben hisz kizárólagosan, kényelmetlenül érintik a reformok és az új gondolatok, soha nem volt problémája a status quo-val. 

Egyrészt a személyes életemben, emberi kapcsolataimban érzem ezt, gyakorlatilag mindenki "valamelyik oldalon áll", és ezek az egyébként egymástól annyira nem különböző emberek képesek egymásnak teljes mértékben szembemenő gondolatokat vallani, legyen egy példának okáért a gyerekvállalás szükségessége, nem szükségessége, vagy a megfelelő karrier, a "válts ha rossz", vagy a "ne légy ennyire special snowflake, más élete sem tejfel, ne válts (főleg azért, mert akkor nekem is meg kéne kérdőjeleznem az életemet, hogy lehet váltani kéne). Látom természetesen a nagypolitikában is, ezt talán részleteznem sem kell. Viszont ami ennél is érdekesebb, hogy gyakorlatilag ugyanezt látom a nyelvészetben (és gondolom a társadalomtudományokban úgy általában) is, ezzel kapcsolatosan gyakorlatilag már panaszkodtam itt egy sort. A nyelvészetben is megvan ez az ellentét, és nemcsak a generatív - nemgeneratív harcra gondolok, hanem akár szociolingvisztikán belül is: a világ egy része 2019-ben 2019-ben tart (szándékosan írtam duplán), elment az individualizmus felé, elveti az esszencializmust, kritikai álláspontot vesz, ahol vizsgálja a hatalmi viszonyokat, és a társadalmi igazságosság eszközeként is értelmezi a társadalomtudományokat. Míg van a másik oldal, ami szintén a mai napig tevékeny, valahol 1980-ban van még 2019-ben, mert egyszerűen nem nyitott az új dolgokra, nem tudja megkérdőjelezni a kvázi tudománybeli status quo-t, hogy a nyelvészet lehet más is, mint amit anno neki tanítottak, és attól, hogy valami gyakorlatilag ellentmond annak, amit ő hitt, attól még lehet jó és megfelelő, sőt akár helyes is. 

A "külön oldalon" álló emberek gyakorlatilag marják egymást, mindkettő fülét befogja köpködi a saját igazságát a másik felé, a másikat meg nem hallgatva. Amit nem tudok, hogy mindig így volt-e, de az biztos, hogy most barátok, családtagok, közeli rokonok képesek egymás torkának ugrani a különféle politikai nézetek miatt, ennyire érzelmi töltöttségűvé vált (vagy mindig is volt?) a politika. Képtelenek vagyunk kulturálisan politizálni. Mivel ekkorának tűnik az ellentét a "két oldal" között, mindenki defenzívebbé válik a saját oldala felé, és valamilyen oknál fogva érzelmileg is elkezd kötődni az ő által helyesnek ítélt értékekhez (bár valószínűleg ez önmagában még nem probléma). Valahol azt látom, hogy ez a konzervativitás az erre hajlamos embereket az életük minden terén átitatja: különféle marginalizált társadalmi csoportok elfogadása, genderkérdések, politikai kérdések, migrációs kérdések, tudományos kérdések, "a helyes életút" elképzelése és az attól való eltérés kritikája. De elsősorban talán pont az individualista/esszencialista nézete a csoportoknak/embereknek, és a sztereotípiákra való építés a valós esetekre való építés helyett.

Bárcsak képesek lennénk beszélgetni.

I've become everything I've never been. Placing my self worth on what others think of me, of whether how well I'm liked, jeez, even on how my looks I regarded. Who are you?

I absolutely despise the fact that this woman will take the credit for my thesis being (hopefully) good.

Elkezdtem a social media detoxot. Túl sok volt a napokban,  túl overwhelming, amúgyis túlságosan overwhelmed vagyok anélkül is, nem még, hogy még ez a sok (amúgy többségében imádott) ember is mindenféle kérdéseket tesz fel és elvárásokat támaszt. A napom egy jelentős része az idővonal görgetésével megy el. Szépen lassan fokozatosan letöröltem a telefonomról a Facebook appot, majd miután Anával megbeszéltük a találkát, a Messengert, este pedig az Instagramot is. Lehet, le fogom a Reddit appot is, és csak letöltök a Kindle alkalmazásomra egy jó könyvet (vagy olvasom tovább a Come as you are-t, de az nyilván más jellegű, mint egy regény.). A Messenger alapvetően nem feltétlen "közösségi média", hiszen a barátaimmal és az ismerőseimmel beszélgetek rajta keresztül, de mégis az ütött be az egyik leginkább, egyszerűen túl sok volt a zaj, és képtelen voltam már befelé figyelni a rengeteg üzenettől. Egyszerre hiányozni fog mindenki, és egyszerre lesz mindenkit jó kicsit ignorálni. Vagyis majdnem mindenkit, ugyanis ímélben elérhető vagyok, és szerintem mindenki, vagy szinte mindenki, akivel beszélgetni akarnék, úgyis tudja az ímélcímemet, vagy elő tudja keresni. 

Megpróbálom majd vezetni a gondolataimat, hogy éppen hogy érzem magam ezzel az egésszel kapcsolatosan, mert én aztán igencsak mindigis internetfüggő voltam, úgyhogy ez most egy nagyon szélsőséges váltás. Egyszer Tallinnban csináltam számítógépmentes napot, a végére már akkor is mindent csináltam (mert alapvetően nem volt programom aznapra, nyilván, ha van egy csomó program, akkor ez egy tök normális állapot), szép nap volt, de nehéz. Csütörtöktől hétfőig pláne nem lesz egyszerű, de végig akarom mostmár csinálni. Egy guildtárs döbbentett rá, hogy végülis miért ne csinálhatnék ilyesmit én is?!

1. nap

15 óra: Szánalmas, hogy amint kilépek a Messengerből, mert elküldtem egy üzenetet, automatikusan menne rá az ujjam a telefon kijelzőjén a Facebook alkalmazás ikonjára, csak hogy az már nincsen ott. Most tudatosul bennem, hogy automatikusan nyitom már meg az idővonalat és olvasom. Igaza lehet Abelnek, hogy neki könyvjelzőzve a /messages van, és csak értesítéseket néz, idővonalat nem is.

16 óra: Szeretném megnézni, ki kommentált még a posztomhoz vagy az eseményemhez.

20 óra: Kezd tudatosulni bennem a FOMO, a Fear Of Missing Out érzése. Úristen, le fogok maradni valamiről, ki fogok valamiből maradni, el fognak tűnni a barátságaim, tuti valami fontosról lemaradok.

21 óra: Lehet megírok egy Jinjer lemezkritikát. Mennyi minden másra lesz még most időm? :O 

22 óra: Úristen, lett egy tök jó ötletem, milyen jó lenne megírni a közös csetbe. Hát, akkor marad az ímél. 

Éjfél: Most úgyis megyek, játszok, Discordon valamennyire emberi kapcsolataim is voltak, nem lesz gond. Majd amikor éjjel nem tudok még ránézni az értesítésekre. De azért megnézném, mi újság a világban.

00:11: Hol kell kikapcsolni a FB asztali értesítéseit?

2. nap

9 óra: Hú, de furcsa, mit kezdjek magammal reggeli kávé ivás mellett, ha nem a Facebook csekkolása? Hát, akkor gondolom elolvasom a híreket... 

10 óra: Igazából jelenleg nem olyan para ez, teljesen restruktúrálom az időmet. A Jinjer kritikát már megírta valaki más :( Végre végigolvasom ezt a gigahosszú cikket, ami hetek óta könyvjelzőzve van.

11 óra: Nagyon jó, hogy anyum most megy el egy többnapos kirándulásra Sopronba, így aztán pláne egy lélekhez sem fogok szólni egész nap, és még érzékelhetőbb lesz az egyedüllét. Mondjuk talán nem is baj, lehet ez a tényleges, teljes csönd fog kelleni a lenyugváshoz, megtisztuláshoz. Annyira eldöntöttem, hogy "megtalálom önmagam", meg "rájövök ki vagyok", meg elleszek magamnak, de igazából az elmúlt hetekben ezeket a dolgokat és fejleményeket teljes mértékben elnyomtam magamban – inkább csak a bulizás, ivás, koncertek, átvitt és szószerint vett zaj mindig és mindenhol, egyik eseményből csöppenni a másikba... Igazából nem is csoda, hogy besokalltam. Most viszont hejj, de csend lesz.

12:30: Talán a fear of missing out azért mégsem kell, hogy olyannyira erős legyen, Ivett most írt, hogy bejelentették a Nightwish koncertet, mert sejtette, hogy én nem látom (és valóban nem láttam). Egyemmegaszívét <3 Jó ímélt kapni azzal a tárggyal, hogy "Nightwish koncert", és még jobb, hogy az emberre gondolnak. <3

13 óra: Jól megy a nap, kicsit játszottam, és tudtam a disszertációval foglalkozni, elmegyek ebédelni... Még szerencse, hogy általában nincsen mobilnetem, így pl. egy kajáláskor, pláne Komáromban, legalább arra az időre nem lógok az interneten, az mindig is ilyen természetes offline-idő volt. Mondjuk Budapesten nem, mert a legtöbb kajahelyen van wifi... Ezeken a helyeken tényleg minden egyes másodpercben néztem gyakorlatilag a telefonom, szinte már obszesszív módon, úgy tűnik, azzá váltam, amit másokban anno lesajnáltam – inputfüggővé. Kell egyszerűen, ami lefoglal, nehogy egy pillanatra is egyedül legyek a gondolataimmal... Remélem, hogy ebből az életritmusból kicsit ki tudok esni hétfőig/hétfőtől. Tegnap végülis sikerült nem netet böngészni az ágyból elalvás előtt, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy már ez is szokásommá vált, pedig régebben ez sem volt.

14 óra: Elhatároztam, hogy holnap korán kelek, bevásároltam kávét meg minden földi jót, este meg lesz egy kis dedicated self-care time, igazából az lenne a lényeg, hogy a holnapi napom alapvetően, reményeim szerint, egy teljes struktúrált időtöltés lesz. 

14:30: Egyszerre vagyok nagyon kíváncsi, kicsit félek, de izgatott is vagyok, hogy vajon hány üzenet fog várni, amikor hétfőn fellépek Messengerre. Biztos sok, de vajon mennyi? Egyáltalán hányan látták a kiírásom? Megyek vissza dolgozni a disszertáción.

18 óra: Minden rendben, dolgoztam, és jógáztam gyertyafénynél, már-már spirituális volt, meg át is mozgatott. Hirtelen jött megint az érzés, hogy beszélgetni akarok, megosztanék emberekkel dolgokat, de nem, nem fogok. :)

23 óra: Azért szerencsére megadta a napi társasági need betevőt, hogy Discordon egy nagyon kellemes beszélgetés alakult ki klántársakkal. Azon kívül ezt a szükségletet Adelával ímélezéssel, Spotyn annak nézésével, hogy ki mit hallgat, blogok olvasásával elégítettem ki.

3. nap

12 óra: Minden rendben, elolvastam már 3 fejezetet, a szocmédia egyáltalán nem hiányzik, bár kétszer véletlen megnyitotam. Egyszer az Eluveitie koncert eseménye, egyszer egy szlovákiai nyelvész oldala jött fel Google-találatként, én meg automatikusan kattintotam, de még csak rá sem néztem semmire, azzal a mozdulattal be is zártam, szóval minden oké :)

20 óra: Tudni, hogy kivel mi van, mivel mi újság, hiányzik azért. Folyamatosan azon a szaron kattintgatni egyáltalán nem hiányzik. Hülye sohat nem véget érő kör, mindig van egy újabb dolog, amit meg kell nézni, ahol megjelölnek, válaszolnak, írnak, kérdeznek, kiraknak, uh.

4. nap

Már nem is jön az "urge", hogy kattintsak a Facebookra. Viszont kíváncsi vagyok, mizu történt, mióta nem vagyok. De talán csak egyszer jutott eszembe, hogy rámenjek a FB-re. :D

 5. nap

Nagyon jól lehet élni Facebook nélkül, kérem szépen. Nem örökre persze, várom azért a ma éjjelt, főként a kíváncsiság miat, de jól megvagyok. Napi 1x-2x jön csak a késztetés (végre eszembe jutott az 'urge' magyarul), hogy rámenjek a FB-re, de akkor is csak a berögződés miatt.

Éjfél után valamennyivel: Megnyitom a Facebookot, mert ez volt az elhatározott "határidő". Nem is igazán érzek még csak izgalmat, vagy várakozást sem... Sőt, direkt ilyen éjjelre raktam végül a végét, hogy ne legyen rögtön túlságosan overwhelming, ha a visszaírásaimra visszaírnak.

 (A poszt frissül.)

Az ilyen napokért-hetekért érdemes élni, komolyan. És akkor most vissza a jóóóól elhanyagolt munkába.

Mennyi minden milyen jól alakult! :) All. The. Feels.

Reggeli "első" vonaton sminket lemosni meg arclemosózni nem a világ leg classy-bb dolga, de hát ez van.

Dalriadáig azt hittem, jól vagyok, mi több, tényleg boldognak éreztem magam, Dalriada óta viszont nagyon szar minden. Valahogy valami átkattant, és valahogy ezen te sem segítesz, az amúgy 100%-osan valid viselkedéseddel...

A BBB-nyitóbuli viszont nagyon jól sikerült, örülök, hogy elhívtam mindenkit, akit, meg hogy a csatlakozók is csatlakoztak. Lehetne még ilyen. A gesztus miatt meg nagyon kellemes emlékként gondoltam rá vissza, ahogy az emberek tolták elém a feleseket meg marasztaltak^^

Hagyd a zárban a kulcsot,
Ide vissza már nem jövünk
Hagyd a mosatlant hátra,
Asztalnál kihűlt helyünk.

The hardest thing is to forget about all the little things we gave meaning to and cherished... so many things are the past's and it's so hard to get calm with the fact that no matter how good they were they simply won't be ever brought back so with a relationship lots of small things die too �

Tiszta szánalomhegy, de nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ilyen szomorúnak. Most valahogy minden nagyon kijön rajtam.

"Új életet hoz majd a fény, új életet, lángot, reményt világunk végül újra nyárba ér..." És ezen ne törjön el a mécszes? Te meg csak toltad az IRL /shrug-ot. Természetesen a részedről teljesen jogosan.

Már semmi sem a régi, és soha nem is lesz. Sem a közös Dalriada előtti bandázások, sem a koncert utáni lógások, akár haverokkal, akár a zenekarral, az, hogy teljesen hiába vártunk, feltette az i-re a pontot. Kb. az ördögútjázás emléke az, ami megment a teljes becsavarodástól.

Amikor elmentem vigasz-soppingolni (amúgyis akartam venni nadrágot), abból is csak az lett, hogy az új ruhámon is leginkább csak sírni akartam volna.

Az egész nap legszívesebben sírtam volna egy sarokban. Még az a random valaki is felszívódott. Ti is felszívódtatok. Minden felszívódott.

Perspektívátlanság, kilátástalanság, kutatás sem halad, én sem haladok, nem halad előre az életem, csak szeretném azt hinni, hogy igen. Ja, persze, utazgatok. Jó kis felületes, pénzen vásárolt boldogság.

De akkor mi a boldogság, és mi nekem a boldogság? Ez most biztos, hogy szomorúság. Nyilván, azt nem vonom vissza, hogy hosszútávon jobb ez így, de ez attól még most beütött. És pont aznap, amikor négyévesek lennénk. Azért mégiscsak egy lassú healing process lesz ez.

Valahogy a koncert sem adott akkora érzelmi élményt és töltetett, mint amekkorára képes. Valahogy nem voltam ott agyban még a Védj meg láng alatt sem, bár akkor az adott minutumban úgy éreztem, hogy átadom magam a pillanatnak, legalábbis vannak ilyenről emlékképeim, de úgy konkrétan nem tudok arra visszagondolni, hogy "jelen voltam". Jaj anxiety. Lehet, hogy már az Áldás előtt is voltak bezavaró gondolatok, tudat alatt.
A feszültséggel kapcsolatban mondjuk igaza van, 10 év után egyszer talán tényleg nem lenne rossz feloldani, haha. Ki tudja. Nyilván lehetne azt mondani, hogy ez a hajó már elment, de szerintem mindig újat lehet küldetni értünk.

És méga az a hülye rózsaszín szalag is elveszett, amit most délután vettem észre, pedig tegnap kötöttem át szűkebbre, hogy ne tudjon még csak véletlen sem lecsúszni... Erre tessék. Mondjuk oké, szinte biztos, hogy jobb így, hiszen minden jel arra utal, hogy ez az egész így semmi, de mégis tovább szomorít, hogy valami a behatásomon kívül, rajtam kívül történt, és nem tudok vele mit kezdeni... Szóval az már úgy pont nem kellett. Annyira hiperérzékeny vagyok most. Valami szegény bácsi kente a fájós lábát a vasútállomáson, majdnem elsírtam magam. Pedig lehet éppen most gyógyul neki, és örül. Meg lehet a sok disztópiás sorozat és film után nem tett jót elolvasni az SSC-s cikket sem, ami szintén lehetne egy disztópiás novella az emberi munka leépítéséről, és a kísérleti egérként használt diplomás embereről, csak ez éppen az igazság. Valahogy ez (a körülöttünk zajló sokkal nagyobb dolgok) sem segít az állapotomon, és mindezek most valahogy egyszerre jöttek ki.

SK és Eper mondjuk jó volt, de kb. amint egyedül lettem, visszajött "a" mood.

Ez... ...nem én vagyok.

Today is a good day, I guess.

Arról ne beszéljünk, hogy kvázi ez is (főleg a hirtelen felindulásból elkövetett legutolsó) amúgy csak cover-up meg prokrasztinálás, hogy elkezdjem az ÚNKP-projektem... 

Nyilván először sértette az önérzetemet, hogy írtál, de jó, hogy így alakult. Sértette az örérzetemet, mert tudatosíttatta velem, hogy csődöt mondtam, és nem sikerült megfelelnem. Sejthettem volna tavasszal, hogy túl sokat vállalok magamra – pontosabban nem feltétlen túl sok ez mindenkinek, de az én lusta, 0 self discipline fejemnek nagyon az, főleg most. Valahol érdekes is, hogy már napok óta ott volt "az agyam hátuljában", hogy vissza kéne mondani ezt a megbízást, de nem mertem, nem akartam, nem akartam elengedni, magaménak akartam tudni, fürdeni benne, hogy én ezt is csinálom, mert hát milyen jó már, hogy mindent is. Erre javasoltad, sőt, kimondtad, hogy hagyjuk. És igazat kellett, hogy adjak, mert több időm marad így prokrasztinálni  talán végre észrevenni, hogy nekem dolgom van, és rákoncentrálni, nemcsak gyönyörködni a falban, meg a közösségi médiában, és nem ezerfelé osztani magam, hanem végre rákoncentrálni arra, amivel foglalkozni kell, teljes gőzzel.

Azért persze piszkál, hogy csődöt mondtam, pláne mivel tudom, hogyha dolgosabb lennék, ez, és még ennél is több!!! bőven menne együtt. Másnak ez egy alap munkanap max, nekem meg már magam túlvállalása... Szánalmas valahol igazából. 

Egyszerre utálom, ha csak egyféle dologgal foglalkozom, másrészt épp ideje prioritizálni azt, ami igazán fontos, és abból kihozni a legjobbat. Kár, hogy még most sem tudom, melyik lesz az "én" módszertanom, vagy hogy egyáltalán mitől lesz az egész nemcsak jópofa, hanem valóban tudományos.

Biztos én  vagyok elcseszve, de a frász kapkod, ha egy srác láthatóan azért csinál valamit, hogy nekem imponáljon, és titkon lesi a reakcióm. Mate just, be yourself

Továbbá szintén meglepő, hogy egyes férfiak még mindig nem tudják hova rakni a tényt, hogy vannak független, saját akarattal rendelkező nők, akik egész egyszerűen hoznak egy döntést és jól érzik magukat benne. Mindenre azt hiszik, hogy a nő vagy kéreti magát, vagy bizonytalan, és mivel amúgyis nő, nem tud a maga érdekében egy döntést hozni, és véghezvinni. Amikor háromszor kell elmondani, hogy de igen, én ezt szeretném, úgy érzem, ez nekem a jó, és véghez is viszem. Talán még le is önzőznek érte...

Üdv újra vidéken. 

A nyár egyik legmaradandóbb élménye azt hiszem, az lesz, amikor ezt a dalt hallgattam kora hajnalban, amikor eddigi életem egyik legmenőbb és legfélelmetesebb kalandjára készülődtem...

Meg persze ez a kis nyárutózás sem volt semmi, jó volt szabadnak és szeretettnek lenni <3 

Jegyek Boszniába megvéve!

(Ha esetleg valaki máshonnan tévedne ide: most leszek harmadéves az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, a Nyelvtudományi Doktori Iskola és azon belül az Orosz nyelvészet doktori program doktorandusza vagyok)

I will provide English translations between the paragraphs – maybe sometimes longer, maybe sometimes shorter. Thanks for visiting :) Look for the purple text... I guess this has to be one of the best parts of being a PhD student – you actually get to travel around, they might even pay for you and you can present your research to other people. I am really grateful that I am able to do this. 

Egy jó része a doktoranduszok életének, talán a legpozitívabb dolog a PhD képzésben... :) Tényleg iszonyat hálás vagyok, hogy vannak külföldi lehetőségek kvázi ingyen, amit még fizetnek is.

Crazy how but I just passed the threshold of being accepted for what is basically the biggest linguistic conference in Europe, I guess the reviewers were kind enough to let me pass, so I set off to Germany, Leipzig, to the 52nd Annual Meeting of the Societas Linguistica Europaea. Before going to this conference I just knew that it is either going to be absolutely fantastic and a huge blast or a terrible fail. Well, my expectations turned out good, it went very well, it did go as good as I could imagine and and it actually even exceeded expectations and was simply even better than what I could have possibly imagined. I was right about being absolutely terrified about the conversation with this professor that was about to come. But let's not hurry this much.

Na, de akkor jöjjön a mese.

Verschiket workshopján kontaktusnyelvészetről beleéléssel beszélni hallgatni ♥️♥️♥️ És kétszer ki lett emelve, hogy a workshopjához tartozom :3 :)

Miért van olyan érzésem, hogy ez vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul fog elsülni?

Félek. Az az igazság, hogy félek. Nem rettegek, de félek. Ez most tényleg "mérföldkő" a "karrieremben". 

De hogy még szekcióelnök is lesz. Ráadásul a language acquisition szekcióban, nem értem. Mintha OTDK-n is abba tettek volna bele. Elég furcsa. Ez tényleg nem nagyon tud másra utalni, mint arra, hogy ennek így kellett lennie.

Szociolingvisztikát akarok tanítani az egyetemen.

Everything is so much darker and meaningless right now.

Let the tide turn

A szeretni és a szeretettel gondolni valakire szerintem két merőben más dolog.

Az első spirál egyharmada van kb. elolvasva. Lipcsével még semmi. Soon. Talán már csak egy-két bőrönd.

Nyár megy, fesztiválozás megy.

The life the way I knew it is coming to an end. Amikor csend van és senki sem lát, azért néha sírok.