Nyilván először sértette az önérzetemet, hogy írtál, de jó, hogy így alakult. Sértette az örérzetemet, mert tudatosíttatta velem, hogy csődöt mondtam, és nem sikerült megfelelnem. Sejthettem volna tavasszal, hogy túl sokat vállalok magamra – pontosabban nem feltétlen túl sok ez mindenkinek, de az én lusta, 0 self discipline fejemnek nagyon az, főleg most. Valahol érdekes is, hogy már napok óta ott volt "az agyam hátuljában", hogy vissza kéne mondani ezt a megbízást, de nem mertem, nem akartam, nem akartam elengedni, magaménak akartam tudni, fürdeni benne, hogy én ezt is csinálom, mert hát milyen jó már, hogy mindent is. Erre javasoltad, sőt, kimondtad, hogy hagyjuk. És igazat kellett, hogy adjak, mert több időm marad így prokrasztinálni talán végre észrevenni, hogy nekem dolgom van, és rákoncentrálni, nemcsak gyönyörködni a falban, meg a közösségi médiában, és nem ezerfelé osztani magam, hanem végre rákoncentrálni arra, amivel foglalkozni kell, teljes gőzzel.
Azért persze piszkál, hogy csődöt mondtam, pláne mivel tudom, hogyha dolgosabb lennék, ez, és még ennél is több!!! bőven menne együtt. Másnak ez egy alap munkanap max, nekem meg már magam túlvállalása... Szánalmas valahol igazából.
Egyszerre utálom, ha csak egyféle dologgal foglalkozom, másrészt épp ideje prioritizálni azt, ami igazán fontos, és abból kihozni a legjobbat. Kár, hogy még most sem tudom, melyik lesz az "én" módszertanom, vagy hogy egyáltalán mitől lesz az egész nemcsak jópofa, hanem valóban tudományos.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.