Nyilván úgy terveztem, hogy majd a szívem Észtországba fog húzni, persze.
Mentálisan elég nehéz estém van. Túl gyorsan kell döntést hozni, túl hirtelen ez az egész, és ami döntést hozok, pedig túl sok időre, túl távolra szól, és jelenleg lehetetlen ilyen távlatokban gondolkodni.
Még szerencse, hogy ennyi, és ennyire különféle barátaim vannak, mert mindenki valami másban tudott segíteni, annyira más az élethez való megközelítése mindenkinek. Általában mások csak azok a gondolatokat erősítik meg bennem, amikre valamilyen módon már én is gondoltam, legalábbis ráéreztem, de most tényleg elképesztően elveszettnek és tanácstalannak éreztem magam, már az elmúlt napokban is, és ez ma csúcsosodott ki, viszont képesek voltak tök új perspektívákat mutatni.
Ha globálisan nézzük a dolgot, egyébként még most sincs tippem sem, hogy mit kéne tényleg csinálnom, igazából csak választok egyet az opciók közül, ami úgy-ahogy értelmesnek tűnik. És nem tudom magamnak sem megindokolni... Nem tudom megindokolni, hogy ha nélküle szeptember végét jelölném, miért vagyok csak miatta október végét jelölni, kinek jó ez, jó lesz-e ez nekem.
Főleg, ha belegondolok, hogy amikor február végén tudatosítottam, hogy úristen, Észtországba KÖLTÖZÖK, teljesen elfogott a pánik, hogy mégis mi a fenének, miért ilyen hosszú időre, ki akar egyáltalán ilyen hosszú időre, mit csinálok én épp az életemmel tejóég, hiszen... Amikor először elterveztem, hogy kijövök, akkor gyakorlatilag az előző kapcsolatom utóhatásaiból, az elnyomottság-érzésből menekültem, hiszen bár amikor beadtam a pályázatot, már nem éltem kapcsolatban semmilyen módon, attól még Észtország bizony egy menekülés volt. Hiszen az elhatározás körülbelül akkor született, és az akkori szituációhoz képest elhúzni külföldre csak is jobbnak tűnt. Onnantól pedig egyszerűen kitartottam az először kitalált ötlet mellett, mert ugye nem vagyok quitter... És akkor utolért február legvégén, hogy négy hónap igazából rengeteg, pláne most, hogy helyrejöttek a dolgaim, ÉS ráadásul mindennél jobban szeretem azt az életet, amit jelenleg élek Budapesten (még úgy is, hogy Komáromból ingáztam fel random 2-3 hetekre, legjobbvolt)... Persze nyilván az sült ki az egészből, hogy itt is imádok lenni, de pár napig, meg még amikor az új lakásom felé tartottam a reptérről is, csak a kérdőjelek mentek az agyamban, hogy mégis mit keresek én itt, miért van Tallinn írva mindenhova, mik ezek az ismerős buszok... Aztán látjuk, mi lett belőle. Mindenesetre soknak tűnt, és akkor most még négy hónap?
És egyelőre tényleg úgy néz ki, hogy októbert jelölök. Lehet túl sok. Az is lehet, hogy túl kevés. Vagy pont jó. Olyan szinten döntésképtelen és elveszett vagyok, hogy még ezek közül sem tudom rámondani az egyiket sem. Még az is lehet, hogy kérek egy másik hosszabbítást is, ki tudja. Bár T nem volt kimondottan lelkesítő, de szeretnék hinni az észteknek, hogy csak azért neutrális, hogy az én döntésem legyen, meg mint Polina is mondta, "individualista kultúra", meg ahogy ő maga mondta egy másik dologgal kapcsolatosan, "it is your life". Valahol igazuk van az észteknek. Valahol meg nehéz, mert hát blin, társas lények vagyunk, vagy mi. Mindenesetre remélem, nem annak szól, hogy gyakorlatilag csak én tuszkoltam rá magam, ami nyilván csak negatív self-talk, mert határozottan boldognak tűnt 28-án, és nagyon nem sietett haza, és tényeg akart a dolgokról beszélni. Kicsit azért mondjuk bánt, hogy annak ellenére, hogy megígértem magamnak, hogy nem nyomatom a témát, mégis felhoztam. Persze aztán lehet jobb, legalább előremozdítottam, de mindig ott lesz a lehet nem kellett volna. Kíváncsi vagyok, hogy amikor látjuk egymást, említi-e majd. Ami mondjuk nem tudom, mikor lesz, mert most én tábláztam be magam két hétre előre.
Igazából ha maradok, és átköltözök az õismäei lakásba, több pénzem marad, lehet élni meg talán utazni is, egyre több a helyi barátom, haza sietni annyira nincs minek, az egyetem úgy tűnik, egyáltalán nem bánja, szóval lehet jobban is élnék, meg a disszertációt legalább a természetes logikus közegben írom, tovább időt töltve a vizsgált csoporttal. Valahol igazából tök ideális. Magam sem értem ezek után, miért, de mégis bennem van ez a 'lehet nem kéne' érzés. Valami tüske. Valami zavar, valami nyom, valami visszakozás ott ficánkol a gondolataimban. Lehet csak nyár végéig kéne. De lehet egészen 2020 végéig, és kihasználni az ösztöndíjat. De lehet úgy kéne kihasználni, hogy két hónapra tavasszal visszajövök, mondjuk tavasz végén, amikor szép. Ja, hogy lehet addigra le kéne adni a disszertációt? MIKOR KELL LEADNI A DISSZERTÁCIÓT? Miért nem mond senki semmit? Miért nem tudok semmit, miért nincs semmi sehová írva, miért nincs egy dátum, amihez tudom magam tartani, miért van az, hogy amikor az emberek megkérdezik, hogy mikor végzek, meg ilyenek, fogalmam sincs, mit mondjak, mert magam sem tudom, és tök szánalmasan érzem magam?
Hm, a fenti 2 bekezdésből egyáltalán nem tűnik úgy, hogy szorongok, ugye? Akkor jó...
Mindenesetre nem tudtam ezt most nem kiírni magamból. Valahol igaz, hogy ha szeptember és október volt az utolsó két versenyben maradó, akkor négy héten már tök felesleges rugóznom. Négy hát semmi. Meg hogy miért ne használjam ki. Meg hogy dötsek el egyet, és lássam meg, holnap reggel hogy érzem magam a döntéssel kapcsolatosan. Meg hogy amikor Anastassia az októberes verziót küldte először az aláírt dokumentumból, felkunorodott a szám, és örömmel fogadtam el, hogy akkor legyen ez – egyáltalán nem számít, hogy egy percre rá küldte a szeptemberi dátumosat is, ami számít, az a reakcióm az októberire. A tipikus érmefeldobás tesztje – dobj fel egy érmét, és figyeld meg, melyik opcióban reménykedsz titkon :)
Végülis szeretek itt lenni. Kétlem, hogy ha T-vel balul sülnének el a dolgok, akkor utálnám itt az októbert. A telet lehet, de a télre hosszabbítás meg ott van a talonban. Mindenesetre ez a döntéshozatali kényszer eléggé maga alá temetett, akkor is, ha azóta már egy kicsit jobb.
When in doubt, wrap in your unicorn blanket.
Amúgy a múlthét péntek kellemes meglepetése volt, hogy látogatod a blogom :)
