Tiszta szánalmas, hogy amint egyedül maradok a gondolataimmal, utolér az egzisztenciális krízis... Vége a tripnek, lassan vége a nyárnak, csak rohan az idő én meg egyre mélyebbre süllyedek...
"A valóság szarrá töri a képet", pedig amúgy minden minden ideális, csak közben félig, sőt, több, mint félig saját magamat elvesztettem. Hirtelen csak mi lettünk, amit egy másodpercig sem bánok, csak közben a teendőimet, kötelességeimet teljesen az ágy alá sepertem, vannak pillanatok, amikor a szó szoros értelmében elfeledkezem létezésükről.
Visszasírom márciust, áprilist, amikor volt önfegyelmem, tenniakarásom, szorgalmam, kitartásom, napirendem, munkamorálom. Visszasírom, de ezzel egyidőben nem látom oda a visszautat, és mint amikor egy tengeri viharon egy darab úszó fába kapaszkodva látod, hogy bár nem csinálsz semmit, mégis egyre messzebb kerülsz a parttól, és látod a saját veszted, szereplője, de nem alkotója, hanem elszenvedője vagy az eseményeknek – hát valahogy így érzem magam, napról napra egyre messzebb kerülve azoktól a hetektől-hónapoktól. Csak hempergek az alattam süllyedő mocsárban, és még ahhoz is túl lusta vagyok, hogy legalább egy amúgy kevés segítsget nyújtó fűszálba kapaszkodjak, mert ugye minek.
De összeszedem magam, tudom, small steps, kis jóga itt, kis őszi back to school mentalitás ott, mondjuk egy új jegyzetfüzet, napi pár perc munka, először csak a vlog megvágása, ami munka és szórakozás egyben, talán jó átmenet lesz.
Akinek van önfegyelme meg work ethicje, az honnan szerzi, és hogy csinálja? Miért töltöm azt a nyaralásom, amit nem engedhetek meg magamnak? Gyakorltilag kiesik a nyár, max azzal tudom magam vigasztalni, hogy amúgy a konferenciák miatt esett volna ki sok minden, amik most nincsenek... De ez sem igaz, 2 éve rengeteget olvastam és dolgoztam nyáron. Nem baj, végülis nincs meghatározott határidő, max magammal tolok ki, hogy később majd többet kell dolgoznom.
Át kell rendeznem az életem, de mindig közbejön valami.
Csak azt az egyet mondd meg minek tanulok járni
Ha a padlón érzem magam otthon
Ha új lehetőséget ad ajándékba az élet én ki sem bontom.
Mi a fasznak rakjam a következő téglát ha alap sincs, és tényleg
Csak mosolygok a fotón de látod a valóság szarrá töri a képet.
CSAK SZARRÁ TÖRI A KÉPET!
Mondd, miért fogjam a tetőt ha a padlás mindig tele van szeméttel?
Edit: Igazából rájöttem, hogy talán a kicsit összetört, kicsit szomorkás hangulat hátterében az is áll, hogy már előrevetítem a nosztalgiát, mert tudom, hogy egyszer haza kell mennem. És akkor mi. ÉS AKKOR MI?! T_T
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.