I need to get my shit together. Nagyon sokat segítene, ha kicsit abbahagynám mindig a közelebbi és a távolabbi jövőn való szorongást, és csak élvezném a napokat úgy, ahogy jönnek, és a helyzetet, ami van. Mert sok jó dolog történik. De ehelyett mintha direkt keresném azt, ami rossz, amin aggódni lehet, amin szorongani lehet, amin meg lehet sértődni, ami nem elég jó.
Túl sok érzelem kavarog bennem, és elképesztően labilisnak érzem magam. Megérkeztem ide, pont, amikor kezdtem az otthoni környezetbe beleszokni, és itt meg hirtelen nagyon nem találtam a helyem, és nem is találom. Mit keresek itt? Egyébként is, mit akarok én itt egyáltalán? És hogy kéne egy életet itt újrafelépítenem? És mi van akkor, ha szociálisan tényleg teljesen más hullámhosszon vagyunk, és boldogtalan lennék? Egy országban nem lehet csak egy embert szeretni, és egytől függővé tenni a boldogságom. Az szintúgy nem segít, hogy ha én outgoing is vagyok, észtekkel barátkozni nem könnyű, és semmi sem jönne úgy magától.
Egyelőre mondjuk csak jobb lenne hátradőlni, és kiélvezni minden napot, és minden napban épp azt, ami van - a megérkezést, a semmittevést, a napfény melegítését, a pihenést, egyszerűen a háborítatlanságot, a fejedet az ölemben, a szeretve levést. A korai, hamiskás észt epret. És felhagyni az irigységgel, és wholesome-ságra cserélni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.