A languishingről olvasok, a pandémia alatti bágyadtságról, lelkesedés-vesztettségről, és felismerem magam benne. Nem egy tartui nap volt, amikor fél 11 után erőszakoltam ki magam az ágyból, de alig láttam valami értelmét ennek a cselekvésnek. Elképesztő, mit művel az emberekkel ez az egész. Lehet, örökre ilyen ernyedtek leszünk, gyakorlatilag egy permanens energy-saving-mode-ba kapcsolt mindenki szervezete.
És nem, Komáromba visszatérve nem jobb. Reggel az első dolog amit láttam, az az volt, hogy Tanel írt, és hirtelen nem tudtam hova tenni, aztán rájöttem, hogy hát, ja, azért írt, mert nem vele vagyok. Crap. Reflexből a hűtőhöz akartam fordulni, miután öntöttem a reggeli kávémba tejet, Tanel konyhájának layoutja szerint.
Itthon semmi tennivalóm, minimális boldogságforrásom, Magyarországra átmenni nem tudom, vakmerőség-e. A budapesti élet csak egy halványodó emlék, mint amikor a nagymamák az unokáknak mesélnek, és nem olyoasmi, mint ami a nagyonis recent életem alappillére volt. Nem tartozom már oda sem. Ide sem. Amoda sem. És hirtelen egyedül kell a napokkal megküzdenem, ráadásul egy olyan emberrel, akinek az online a kommunikáció csak méginkább akadozóvá teszi azt. Tudom, hogy napról napra jobb lesz, de most nem jó.
Am I okay?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.