"Adults with preoccupied attachment patterns often feel desperate and assume the role of the “pursuer” in a relationship. They often have positive views of other people, especially their parents and their partner, and generally have a negative view of themselves. They rely heavily on their partner to validate their self-worth. Because they grew up insecure based on the inconsistent availability of their caregivers, they are “rejection-sensitive.” They anticipate rejection or abandonment and look for signs that their partner is losing interest.

These people are often driven to engage in pre-emptive strategies in an attempt to avoid being rejected. However, their excessive dependency, demands and possessiveness tend to backfire and precipitate the very abandonment that they fear. Attachment theorists and researchers Shaver and Clark, (1994), have observed that “preoccupied” partners appear to be “perpetually vigilant and somewhat histrionic.” They feel resentful and angry when their partner doesn’t provide the attention and reassurance they feel they need. They often believe that unless they dramatically express their anxiety and anger, it is unlikely that the other person will respond to them. Many of those with preoccupied attachments are reluctant to express their angry feelings toward a partner for fear of potential loss or rejection. When they try to suppress their anger, their behavior tends to vacillate between outbursts of anger and pleas for forgiveness and support."

Ideje lesz mostmár úgy viselkednem, mint egy felnőtt, méltósággal bíró nőnek, és nem mint egy hisztis kis fruskának, aki az instagram-stalkolással a saját önbizalomhiányát növeli csak. Mit akarom, hova bizonyítson még? Mit? Nem mindegy? 

A languishingről olvasok, a pandémia alatti bágyadtságról, lelkesedés-vesztettségről, és felismerem magam benne. Nem egy tartui nap volt, amikor fél 11 után erőszakoltam ki magam az ágyból, de alig láttam valami értelmét ennek a cselekvésnek. Elképesztő, mit művel az emberekkel ez az egész. Lehet, örökre ilyen ernyedtek leszünk, gyakorlatilag egy permanens energy-saving-mode-ba kapcsolt mindenki szervezete.

És nem, Komáromba visszatérve nem jobb. Reggel az első dolog amit láttam, az az volt, hogy Tanel írt, és hirtelen nem tudtam hova tenni, aztán rájöttem, hogy hát, ja, azért írt, mert nem vele vagyok. Crap. Reflexből a hűtőhöz akartam fordulni, miután öntöttem a reggeli kávémba tejet, Tanel konyhájának layoutja szerint. 

Itthon semmi tennivalóm, minimális boldogságforrásom, Magyarországra átmenni nem tudom, vakmerőség-e. A budapesti élet csak egy halványodó emlék, mint amikor a nagymamák az unokáknak mesélnek, és nem olyoasmi, mint ami a nagyonis recent életem alappillére volt. Nem tartozom már oda sem. Ide sem. Amoda sem. És hirtelen egyedül kell a napokkal megküzdenem, ráadásul egy olyan emberrel, akinek az online a kommunikáció csak méginkább akadozóvá teszi azt. Tudom, hogy napról napra jobb lesz, de most nem jó.

 Am I okay?

06:00

Az ismételt távollét gondolata mindre azt érezteti velem, hogy nem akarok nélküled élni <3 Most jelenleg csak a viszontlátás örömének elképzelése tartja bennem a lelket. Lesz három órám a helsinki reptéren Lolozni... 

11:00

Tudom, hogy hálát kellene adnom az égnek, hogy egyáltalán sikerült csak úgy átugranom Észtországba egy közepes időtartamra, es boldognak kéne lennem, hogy megtörtént és against all odds, összejött, de amint érezhetően elkezdtünk landolni Budapestre, ismét könnyekben törtem ki.

 12:00

Elsétáltam a Köki mellett, enyhén tartva minden kétes kinézetű személytől, mindezt úgy, hogy a körülöttem lévők kétharmada kétes kinézetű volt, rápillantottam a panelekre, aztán hirtelen rájöttem, hogy korántsem biztos, hogy Budapest vagy a nagyvárosiasság amúgy nekemvaló.

Büszke vagyok a disszertációmra. Ez elég meglepő, újszerű, és jóleső dolog, ugyanis október környékén leginkább félelmet, február környékén leginkább kilátástalanságot, március környékén leginkább szorongást és április környékén leginkább utálatot éreztem vele kapcsolatban. De most ránézek az egyre inkább összeálló "írásműre", és büszkeség tölt el.

A gond nem azzal van, hogy te mást akarsz (esetleg) mint én, hanem hogy én igazából nem tudom, mit akarok. Soha nem gondoltam el úgy igazán az életem 30 fölött, azt leszámítva, hogy szeretnék kutyákat, meg gyerekeket. Ezeken a mellékes álmokon leszámítva nincs semmi tervem, mit tervem, elképzelésem sem. Az biztos, hogy Budapestet még nem voltam kész otthagyni. De lehet, hogy a 2019-2020 telének a végigpartizása volt a független, bolondos, elfesztiválozódós húszas éveim lezárása? Ez most lehet, hogy tragikusabbnak hangzik, mint amilyennek be szeretném állítani, ugyanis nyilván nem egy olyan embert választok, aki mellett unatkoznék meg az egyetlen szórakozásom a vasalás közbeni Szex és New York melletti sóhajtozás lenne... And yet. Megvolt az a terv, hogy vissza Budapest, albi, ott külön élet, koncertekre járás, az elkezdődött baráti és szakmai kapcsolatok továbbépítgetése, önmagam fejlesztése többtéren is (lol, hogy mennyire kinéztem, hogy melyik budapesti csoportos tréning hasonlít leginkább a BodyPumpra :D :D), de lehet, hogy ebből már soha nem lesz semmi. Pedig nagyon jól ment, és kb. ilyesmit tervezgettem a húszas éveim végére – a város zaja, koncertek (kek), még egy kis pörgés, csak mostmár magabiztosabban, több pénzzel, több önismerettel, mint 18 éves kislányként.

Ezen túl nem terveztem. Szóval amikor említették a "nagymama házát", ott bepánikoltam. Világéletemben tök szegények voltunk és nekem soha nem volt meg az az opció, hogy "a seggem alá tesznek" bármit is. Nem is tudom, mennyire tudnám értékelni azt, amiért nem én magam szenvedtem meg. Nem mártírkodni akarok, sem piedesztálra emelni önnön magam, csak egyszerűen annyira normális, hogy mindent magamnak kell elérnem, és számomra személyesen életidegen lenne, ha valamit csak úgy kapok.

Már az is elég furcsa, hogy veled mekkora ajándékot kaptam. Mondjuk felesleges erre rápörögni, az alacsony önbecsülésemből eredő félelmekből eredő vádak, bizonytalanságok, kérdések, szorongások úgyis elrontják ezt majd.

Itt a tavasz, végre, VÉGRE rügyeznek a fák...

Nyár elején megcsókoltam egy másik fiút. Ősz közepén megcsókoltál egy másik lányt.

...

Nekem egy barátom, és szeretetéhes votlam, és össze voltam zavarodva. És ittam.

Neked egy ismeretlen, és ki voltál ábrándulva az akkoriban szerinted kisiklónak tetsző kapcsolatból. És nagyon sokat ittál.

És én kétszer. Annyira szégyelltem, hogy az égvilágon senkinek el sem mondtam. Nem éreztem komolynak a kapcsolatot, nem voltál az elején még elég affenctionate, nem tudtam, szeretsz-e, nem tudtam, stabil-e ez, vagy csak egy fling mégis..

Neked is halogattam a gyónást. Három-négy naponta nem tudtam aludni a belső vívódástól, hogy gyakorlatilag hazugságban élek. Tegnap kifakadtam, nagyon féltem a reakciódtól. Nagyon megértő voltál. Aztán pofoncsaptál azzal, hogy hát, te is. Pont te. Az utolsó ember, akiről feltételeztem volna. Ráadásul akkor, amikor már eléggé established és komoly volt a kapcsolatunk. Az őszi szorongós depresszióm kihatott a kapcsolatra és rengeteget veszekedtünk, tudom. Nekem mondjuk annyira nem volt világvége-érzésem a kapcsolattal kapcsolatban, mint neked. De lehet, hogy csak nem láttam az általános világvége-érzetemtől. Hála istennek, ezt az egészet már rég magunk mögött hagytuk.

Tudom, hogy nem jelentett semmit, nem is haragszom. Dühös nem vagyok. Csak nehezen viselem a gondolatot. A tökéletes ártatlanság megtestesítője voltál.

Ő soha. Lányokhoz sem mer szólni. Lófaszt.

Itt aztán senki nem siet sehova. Vidéken meg aztán teljes mértékben megáll az idő. Mint ahogy otthon is él a sztereotípia - kis falvakban az emberek nyugodtak, lassúak, Budapesten mindenki rohan, de ez hiányzik a kisebb, vidéki településekből - hát, Észtország pici ország (lakosságát tekintve, területét tekintve egyébként egyáltalán nem sokkal kisebb Magyarországnál!!), szóval itt ez mindenkire igaz. Mintha nem lenne se holnap, de ma sem igazán, sem idő, sem cél, sem sietség. Valahol jó is ez, mert biztos sokkal kevésbé stresszesek az emberek, de igazából nekem jól esik néha picit sietni, de legalábbis tempósan (nem kapkodva!) haladni a dolgokkal, szóval engem ez a "majd, majd..." azért néha ki tud idegelni. Nem tudom, mennyire tudnám hosszútávon megszokni.

...és valószínűleg hamarabb mint később megérkezek... vagyis éppen érkezem megfele ahhoz a ponthoz az életben, amikor erről egy döntést kell hoznom. Upsz. What now? Számban a negatívumok lenyomják a pozitívumokat...

-Well, this will show if we are supposed to be together.
-Yes.
-And we are.
-And we are.
-I love you.
-I love you too.
-And that's exactly why this will work.
-Yes.

#

Az tartotta bennem valamennyire a lelket, hogy amikor haza kell mennem, akkor ott lesznek a barátaim, társaság, emberkék, lehet járni koncertre, de legalábbis kocsmába, vagy kávézni, valahova, és az majd elvonja a figyelmem a hiányról és a sóvárgásról és az ürességről, és lesznek helyette jó, új, kellemes élmények és elfoglaltság.

Most pedig fogalmam sincs, hogyan vigasztaljam meg magam.

---

#2
Az út hozzád rejtett volt, de úgy tűnik, megtaláltam. Bárcsak magamban bíznék jobban.

Azzal, hogy azon aggódom, hogy nem vagyunk egy ligában, gyakorlatilag téged titulállak felszínesnek, ami viszont tök bántó rád nézve. Ha másért nem, ezért abba kéne hagynom. Az elmúlt két hét csodálatos volt. Elég másféle érzés úgy szeretve érezni magad valaki által, hogy az a valaki ezt kb. soha nem mondja ki. 

Hát milyen szerencsés vagyok már, hogy egy ilyen ember ennyire keresi a társaságom? <3 Az, hogy még vasárnapról és hétfőre gyakorlatilag csak aludni (aztán hajnalban kelni) is átjön, úgy, hogy előtte hazaugrott, és nem maradt akkor már, talán igencsak azt jelenti, hogy szeret velem időt tölteni. 

Az meg, hogy csak úgy csevegni nem lehet vele, hát, Istenem, hozzászokok, hogy a napi random szociális connectiont nem azon élem ki, hogy csevegünk, az, hogy a szerinte unalmas napjáról nem akar beszélni, soha nem jelenti azt, hogy valamit titkolna, vagy hogy másról sem beszélne szívesen. Zárkózott, de ha ez valakinek a legnagyobb baja, hát... ez legyen a legrosszabb, amivel együtt kell élnem. Bezzeg ha megbeszélendő dolog és megoldandó probléma van, akkor meg elképesztő efficient. 

Tényleg már csak a fehér ló kéne alá, nem értem, hogy érdemeltem ki azt, az eltérő temperamentumtól eltekintve az egész ember egy dream come true :D

Hirtelen a semmiből egy utolsó 20 fokos nyári nap, így a sok 14 fok után. Azt hiszem, mostmár sikerült normálisan nyárbúcsúztatnom és elengednem a nyeret. Szép volt, jó volt, csodálatos volt, mostmár ideje lezárni és továbblépni. Szerencsére a mai kirándulás megmutatta, hogy igenis, ha kis energiát fektetek bele, hálistennek még mindig tudok egyedül is boldog és vidám lenni és jól érezni magam. A partra menet eléggé azon szorongtam, hogy egyedül igazából csak a magány lesz rajtam úrrá, és csak miserable leszek, de nem így történt. Vagy hogy csak pretend happiness lesz, belső meghalással, de nem így volt. Genuinely élveztem a dolgokat és jó társasága voltam magamnak. Nagyon fontos ez, mert a napokban/hetekben nem igazán vagyok jól lelkileg, kis túlzással élve az eufórikus epizódok és a depressziós epizódok váltják egymást... Nincs is neutrális hangulat kb., csak vagy fel vagyok dobódva, vagy elhatalmasodik a szorongásom és nagyon durva szomorúságba és önsajnálatba spirálozódok. És nem is teljesen tudom, miért, hiszen papíron #lifegoals jelenleg kb. a teljes életem. És mégis itt tartunk. Talán csak magány és honvágy. Az idegenben levés, a sehova nem tartozás, a folyamatos készenléti állapot, és annak a tudata, hogy innencsak downhill. 

Just get over yourself and don't let your narcissistic pride fuck up your day.

Hogy feltételezhettem bármi rosszat is :O Teljesen feltöltött ez a hétvége :) Tényleg van zsigerből jó ember? Aki pusztán csak a jóság megtestesítője...

I hate it when you are a happy person alone with your own life and then you fall in love with someone and then when you get alone bc you do other things you just dont feel whole anymore and nearly not as happy on your own

Tiszta szánalmas, hogy amint egyedül maradok a gondolataimmal, utolér az egzisztenciális krízis... Vége a tripnek, lassan vége a nyárnak, csak rohan az idő én meg egyre mélyebbre süllyedek... 

"A valóság szarrá töri a képet", pedig amúgy minden minden ideális, csak közben félig, sőt, több, mint félig saját magamat elvesztettem. Hirtelen csak mi lettünk, amit egy másodpercig sem bánok, csak közben a teendőimet, kötelességeimet teljesen az ágy alá sepertem, vannak pillanatok, amikor a szó szoros értelmében elfeledkezem létezésükről.

Visszasírom márciust, áprilist, amikor volt önfegyelmem, tenniakarásom, szorgalmam, kitartásom, napirendem, munkamorálom. Visszasírom, de ezzel egyidőben nem látom oda a visszautat, és mint amikor egy tengeri viharon egy darab úszó fába kapaszkodva látod, hogy bár nem csinálsz semmit, mégis egyre messzebb kerülsz a parttól, és látod a saját veszted, szereplője, de nem alkotója, hanem elszenvedője vagy az eseményeknek – hát valahogy így érzem magam, napról napra egyre messzebb kerülve azoktól a hetektől-hónapoktól. Csak hempergek az alattam süllyedő mocsárban, és még ahhoz is túl lusta vagyok, hogy legalább egy amúgy kevés segítsget nyújtó fűszálba kapaszkodjak, mert ugye minek. 

De összeszedem magam, tudom, small steps, kis jóga itt, kis őszi back to school mentalitás ott, mondjuk egy új jegyzetfüzet, napi pár perc munka, először csak a vlog megvágása, ami munka és szórakozás egyben, talán jó átmenet lesz. 

Akinek van önfegyelme meg work ethicje, az honnan szerzi, és hogy csinálja? Miért töltöm azt a nyaralásom, amit nem engedhetek meg magamnak? Gyakorltilag kiesik a nyár, max azzal tudom magam vigasztalni, hogy amúgy a konferenciák miatt esett volna ki sok minden, amik most nincsenek... De ez sem igaz, 2 éve rengeteget olvastam és dolgoztam nyáron. Nem baj, végülis nincs meghatározott határidő, max magammal tolok ki, hogy később majd többet kell dolgoznom.

Át kell rendeznem az életem, de mindig közbejön valami.

Csak azt az egyet mondd meg minek tanulok járni

Ha a padlón érzem magam otthon

Ha új lehetőséget ad ajándékba az élet én ki sem bontom.

Mi a fasznak rakjam a következő téglát ha alap sincs, és tényleg

Csak mosolygok a fotón de látod a valóság szarrá töri a képet.

CSAK SZARRÁ TÖRI A KÉPET!

Mondd, miért fogjam a tetőt ha a padlás mindig tele van szeméttel?

Edit: Igazából rájöttem, hogy talán a kicsit összetört, kicsit szomorkás hangulat hátterében az is áll, hogy már előrevetítem a nosztalgiát, mert tudom, hogy egyszer haza kell mennem. És akkor mi. ÉS AKKOR MI?! T_T 

Amikor kiderül, hogy a kaját nemcsak kettőtöknek, hanem az anyósapósjelöltnek is készíted, és így hirtelen felelősség, na az egy olyan érzés, amire nem lehet felkészülni. Amikor viszont tényleg ízletesre sikerül, és mindketten megdicsérik, na arra sem nagyon :')

Nyilván van bennem egy azért valamelyest reálisnak is mondható parázás a norvég hegymászástól, de ettől függetlenül jár a múltbéli énemtől a jelenbélinek a hatalmas nagy pacsi, azt az életet élem gyakorlatilag, amiről álmodtam...

Vajon mikor hagy alább az abból eredő szorongás, hogy tök irreális, hogy egy kívül is belül is ennyire szép ember ...velem van?! Tökre nem érdemlem meg, és képtelen vagyok nem önszabotálni, mert annyira hihetetlen az egész. Majd leveszi a szemüvegét és feleszmél és paff. 

Szerettem a Pärnu maanteera lenézni. Szerettem a villamos kocsiszínt látni és hallani. A város közelségét.

Ha maholnap nem Õismäe-be kellene mennem, hanem Budapestre, meg is halnék.

–Can I be a part of your moment? – kérdezted.
–Te? A világ összes pillanatának, örökre – gondoltam.
–Yes. – mondtam.

Nyilván úgy terveztem, hogy majd a szívem Észtországba fog húzni, persze.

Mentálisan elég nehéz estém van. Túl gyorsan kell döntést hozni, túl hirtelen ez az egész, és ami döntést hozok, pedig túl sok időre, túl távolra szól, és jelenleg lehetetlen ilyen távlatokban gondolkodni.

Még szerencse, hogy ennyi, és ennyire különféle barátaim vannak, mert mindenki valami másban tudott segíteni, annyira más az élethez való megközelítése mindenkinek. Általában mások csak azok a gondolatokat erősítik meg bennem, amikre valamilyen módon már én is gondoltam, legalábbis ráéreztem, de most tényleg elképesztően elveszettnek és tanácstalannak éreztem magam, már az elmúlt napokban is, és ez ma csúcsosodott ki, viszont képesek voltak tök új perspektívákat mutatni.

Ha globálisan nézzük a dolgot, egyébként még most sincs tippem sem, hogy mit kéne tényleg csinálnom, igazából csak választok egyet az opciók közül, ami úgy-ahogy értelmesnek tűnik. És nem tudom magamnak sem megindokolni... Nem tudom megindokolni, hogy ha nélküle szeptember végét jelölném, miért vagyok csak miatta október végét jelölni, kinek jó ez, jó lesz-e ez nekem. 

Főleg, ha belegondolok, hogy amikor február végén tudatosítottam, hogy úristen, Észtországba KÖLTÖZÖK, teljesen elfogott a pánik, hogy mégis mi a fenének, miért ilyen hosszú időre, ki akar egyáltalán ilyen hosszú időre, mit csinálok én épp az életemmel tejóég, hiszen... Amikor először elterveztem, hogy kijövök, akkor gyakorlatilag az előző kapcsolatom utóhatásaiból, az elnyomottság-érzésből menekültem, hiszen bár amikor beadtam a pályázatot, már nem éltem kapcsolatban semmilyen módon, attól még Észtország bizony egy menekülés volt. Hiszen az elhatározás körülbelül akkor született, és az akkori szituációhoz képest elhúzni külföldre csak is jobbnak tűnt. Onnantól pedig egyszerűen kitartottam az először kitalált ötlet mellett, mert ugye nem vagyok quitter... És akkor utolért február legvégén, hogy négy hónap igazából rengeteg, pláne most, hogy helyrejöttek a dolgaim, ÉS ráadásul mindennél jobban szeretem azt az életet, amit jelenleg élek Budapesten (még úgy is, hogy Komáromból ingáztam fel random 2-3 hetekre, legjobbvolt)... Persze nyilván az sült ki az egészből, hogy itt is imádok lenni, de pár napig, meg még amikor az új lakásom felé tartottam a reptérről is, csak a kérdőjelek mentek az agyamban, hogy mégis mit keresek én itt, miért van Tallinn írva mindenhova, mik ezek az ismerős buszok... Aztán látjuk, mi lett belőle. Mindenesetre soknak tűnt, és akkor most még négy hónap? 

És egyelőre tényleg úgy néz ki, hogy októbert jelölök. Lehet túl sok. Az is lehet, hogy túl kevés. Vagy pont jó. Olyan szinten döntésképtelen és elveszett vagyok, hogy még ezek közül sem tudom rámondani az egyiket sem. Még az is lehet, hogy kérek egy másik hosszabbítást is, ki tudja. Bár T nem volt kimondottan lelkesítő, de szeretnék hinni az észteknek, hogy csak azért neutrális, hogy az én döntésem legyen, meg mint Polina is mondta, "individualista kultúra", meg ahogy ő maga mondta egy másik dologgal kapcsolatosan, "it is your life". Valahol igazuk van az észteknek. Valahol meg nehéz, mert hát blin, társas lények vagyunk, vagy mi. Mindenesetre remélem, nem annak szól, hogy gyakorlatilag csak én tuszkoltam rá magam, ami nyilván csak negatív self-talk, mert határozottan boldognak tűnt 28-án, és nagyon nem sietett haza, és tényeg akart a dolgokról beszélni. Kicsit azért mondjuk bánt, hogy annak ellenére, hogy megígértem magamnak, hogy nem nyomatom a témát, mégis felhoztam. Persze aztán lehet jobb, legalább előremozdítottam, de mindig ott lesz a lehet nem kellett volna. Kíváncsi vagyok, hogy amikor látjuk egymást, említi-e majd. Ami mondjuk nem tudom, mikor lesz, mert most én tábláztam be magam két hétre előre.

Igazából ha maradok, és átköltözök az õismäei lakásba, több pénzem marad, lehet élni meg talán utazni is, egyre több a helyi barátom, haza sietni annyira nincs minek, az egyetem úgy tűnik, egyáltalán nem bánja, szóval lehet jobban is élnék, meg a disszertációt legalább a természetes logikus közegben írom, tovább időt töltve a vizsgált csoporttal. Valahol igazából tök ideális. Magam sem értem ezek után, miért, de mégis bennem van ez a 'lehet nem kéne' érzés. Valami tüske. Valami zavar, valami nyom, valami visszakozás ott ficánkol a gondolataimban. Lehet csak nyár végéig kéne. De lehet egészen 2020 végéig, és kihasználni az ösztöndíjat. De lehet úgy kéne kihasználni, hogy két hónapra tavasszal visszajövök, mondjuk tavasz végén, amikor szép. Ja, hogy lehet addigra le kéne adni a disszertációt? MIKOR KELL LEADNI A DISSZERTÁCIÓT? Miért nem mond senki semmit? Miért nem tudok semmit, miért nincs semmi sehová írva, miért nincs egy dátum, amihez tudom magam tartani, miért van az, hogy amikor az emberek megkérdezik, hogy mikor végzek, meg ilyenek, fogalmam sincs, mit mondjak, mert magam sem tudom, és tök szánalmasan érzem magam?

Hm, a fenti 2 bekezdésből egyáltalán nem tűnik úgy, hogy szorongok, ugye? Akkor jó...

Mindenesetre nem tudtam ezt most nem kiírni magamból. Valahol igaz, hogy ha szeptember és október volt az utolsó két versenyben maradó, akkor négy héten már tök felesleges rugóznom. Négy hát semmi. Meg hogy miért ne használjam ki. Meg hogy dötsek el egyet, és lássam meg, holnap reggel hogy érzem magam a döntéssel kapcsolatosan. Meg hogy amikor Anastassia az októberes verziót küldte először az aláírt dokumentumból, felkunorodott a szám, és örömmel fogadtam el, hogy akkor legyen ez – egyáltalán nem számít, hogy egy percre rá küldte a szeptemberi dátumosat is, ami számít, az a reakcióm az októberire. A tipikus érmefeldobás tesztje – dobj fel egy érmét, és figyeld meg, melyik opcióban reménykedsz titkon :) 

Végülis szeretek itt lenni. Kétlem, hogy ha T-vel balul sülnének el a dolgok, akkor utálnám itt az októbert. A telet lehet, de a télre hosszabbítás meg ott van a talonban. Mindenesetre ez a döntéshozatali kényszer eléggé maga alá temetett, akkor is, ha azóta már egy kicsit jobb. 

When in doubt, wrap in your unicorn blanket.

Amúgy a múlthét péntek kellemes meglepetése volt, hogy látogatod a blogom :)

:')

Csak dobálják a hullámok a kishajónkat erre-arra, majdhogynem visszafordítanak. De hova vissza? Hisz az ember szinte sosem tudja, valóban hova is tart, csak sodródik az árral. Mi az élet egyáltalán? Hajszoljuk egymás után az élményeket és élvezeteket, hogy amikor utolérne, de még mielőtt elhatalmasodna rajtunk az a fránya ürességérzet, legyen miből táplálkoznunk. Hogy legyen mire azt mondani, hogy igen, ennek a hétnek is volt legalább valamiféle értelme, és igen, valami ilyesmi az, ami miatt a következő szürke napokat ismét túl kéne élni. De ezen kívül semmi értelmét nem látom… …semminek. Valahogy túl sok hétvégén utolér az egzisztenciális krízis… Minek csinálunk bármit is? Történt egy jó dolog, de a pillanatnyi jón kívül mi értelme?

Ha nem adok hírt, nem mesélem el, nem mutatom meg másoknak egyfajta visszacsatolásra kiéhezve azt, hogy éppen mi történt velem, olyan, mintha meg sem történt volna igazán. A betervezett véggel rendelkező dolgoknak pedig még ennél is kevesebb értelme van, de elengedni még annyi sem lenne.

Terepmunkára jöttem ide, adatokat generálni, nem az életemet élni, egyfajta writing retreatre, szépen a kutatásra és a napi rutinra fókuszálni, de hát az élet meg olyan, hogy történik. De mégis mi az itt hajtott dolgokkal a célom?

Once again, ezek a gondolatok sokkal értelmesebben jelentek meg a fejemben, de muszáj volt őket leírnom.

You definitely became more vocal though. Maybe closer as well. What the hell am I doing with my life, és azok a dolgok, amiket most itt megalapoztam, de ápolom tovább, vajon hogy fogok ezekből kimászni, és hogy fogom túlélni, hogy már megint, még egy helyen otthagytam a szívem egy darabját?

How can we justify temporary happinesses on the long run? Amit az adott pillanatban szinte meghatározómód intenzíven élünk meg, miért halványul az is napról napra, egészen a jelentéktelenségbe?

Lecsuktam a laptopot, elindultam R-hez. Eleredt a jégeső. 

Iga hingetõmbega

Mis õhkan mõtlen vaid

Kuidas

Sind ma

Hoida

Tahan

ÖT interjú kész.

Bár még el se tűntél,

de tudd hogy rólad már van

pár elmosódott pixel

egy rejtett alkönyvtárban.

:(

Tökre nem bántó északi introverzió. Mostmár tényleg kezdek aggódni, bár hamarosan a végére járok. Nyilván ha valami túl szép, hogy igaz legyen akkor az úgy is van.

Edit: Obviously buta voltam, és jobban kéne bíznom magamban ¯\_(ツ)_/¯