2019. 2. 3.

Hihetetlen, hogy mire leülök blogolni, elfelejtem, hogy mit akartam.

Indul lassan a következő szemeszter, állítom össze az "órarendet", és mivel bizonyos okok miatt már tudom, hogy muszáj self-sufficientnek lennem, elkezdtem kicsit jobban összeválogatni, hogy milyen órákra lenne érdemes bejárnom. Remélem, mire kezdődik a félév, meglesznek az interjú-átiratok, ugyanis januárra terveztem ezt a munkát, és még mindig nincs meg, február harmadikán. Úgyhogy ez az új határidő, az már csak menni fog, nincs már olyan sok hátra. Aztán kérdés, hogy hogyan tovább. Pont pár napja találtam rá egy random Twitter-postból az NVivo nevű programra, amit pontosan kvalitatív elemzésekhez találtak ki, és már a demóvideóban is azt mutogatják, hogy az interjúkat hogyan lehet vele kódolgatni, úgyhogy nagyon megörültem neki. Ráadásul €60-€80 az az összeg, amit még ki is fizetek egy ilyen szoftverért. Már csak a tanszék torkán kell valahogy lenyomni, hogy igenis a nyelvészeti etnográfia, identity construction meg egyéb ilyen dolgok IGENIS nyelvészet. Bár, ha minden kötél szakad, mentőövnek ott van a mindenféle lexikai dolog, amiket szintén ki tudok szűrni az interjúkból, és ha túlmagyarázom, az már elég sok. Még mindig fogalmam sincs viszont, mi legyen a következő terepmunkám célja, tárgya, fókusza, ami lassan már kezd aggasztó lenni. Egyelőre lehet izgalommal várni, hogy elfogadnak-e a Societas Linguistica Europaea-ra, hány revision kell még a PLC tanulmányomba, megyek-e IFUSCO-ra, meg ilyenek. 

Metal.hu színtéren ismét nagyon oké minden, azért amikor a Nuclear Blast kér meg (oké, nyilván alapvetően egy felajánlás és javaslat volt, nem kérés), hogy ugyan interjúzz már az előzenekarral is, és kapsz hozzáférést a promóanyagos iPool-hoz az isssszonyatosan satisfying.

Érdekes, hogy pár mondat után tudnak akár barátságok kialakulni, meg egymásra rá tudtok érezni, és ugyan azt (nem) érezni egymás iránt.

Furcsa már, hogy másfél hónapja itthon vagyok. Tényleg félelmetes lenne hosszútávon hozzászokni anyuci pici lányának lenni, de jelenleg tényleg kényelmes, és szerintem úgyis megyek vissza. Azután pedig fogalmam sincs, hogy mi lesz, elég szar ez a se veled, se nélküled állapot, szeretlek is, de meg is fojtasz, veled is akarok lenni, mert jó veled, de szabad is lennék, külön is lennék, mennék mindenfelé, hiszen már végre megtehetem, és most mégsem. De hosszútávon boldog lennék? Lassan már szerelmesnek lenni is hiányzik :( 

 Az Amorphis koncert után pár nappal kénytelen voltam felhagyni a zenekar dalainak hallgatásával (miért volt 3-4 TELJES olyan Amorphis album, amit még SOSE hallottam? még finn metal fangörlnek is imposztor vagyok bazmeg :D). A következő napokban annyira rabjává tett a Sky is mine / From the heaven of my heart / Sampo dallamvilága, hogy konkrétan nem hagyott aludni, nem is tudom, történt-e már velem ilyesmi, de majd szétrobbant a fejem a cikázó gondolatok helyett a cikázó dallamoktól... Szerencsére már jobb, lol. Remélem legközelebb megölelem Esát.