Nagyon hálás vagyok, hogy tényleg felnőttek módjára tudtunk beszélni, nyugodtan, és hasonló következtetésekre jutottunk. Az a baj, hogy talán kicsit túlságosan is kapaszkodom ebbe a pozitív érzésbe, hogy nem fulladt az egész utálkozásba, sőt, épp egymást biztattuk. Iszonyatosan hiányozni fog ez az egész. A szereteted. Bár tudnánk jól szeretni – te is, én is. A sok jó utáni összezörrenés meg milyen szimbolikus volt :'( Most nem is tudom, mit érzek igazán, bár az biztos, hogy az elmúlt napokhoz képest kő esett le a szívemről.
Félek a következő pár hónaptól, mert ez így nem éppen ideális.
Veszekedésre hazajönni és hirtelen sehol sem otthonérezni magam kiváltképp szar volt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.