Annyi mindent ki kell magamból írjak, nem is igazán tudom, hol kezdjem. Pénteken suliba már nem mentünk, hanem utaztunk Lengyelországba, Rzepin-be, vagyis jobban mondva Staroscin -ba, az ottani erdésziskolába... Egy német-lengyel erdészprojektről van szó, előadások, erdőjárások, na meg persze "impreza" meg ivás :D
Az elején nagyon unalmasnak tűnt az egész, német és lengyel vadászelőadásokat hallgatni felváltva, erdőket járni, zöldruhás embereket bámulni. Aztán estefelé, már amikor visszaértünk a koleszra, találtunk magunknak jóbarátokat, egy csomó lengyel fiút, meg egy kevéske lányt... Ami még inkább szimpatikussá tette őket, az iskola, ahova járnak, ahova én is szívesen járnék... Sok zöld egyenruhás emberke az erdő tövében, ismerik az erdőt, az állatokat, meg ilyenek, egyszerűen szuper :) Szépszál erdész legények, abbbbbszolút szimpatikus*.* Akik másnap inni terveztek, mert aznap van a projekt zárónapja, nagy buli, diszkó, stb... Mi viszont akkor még úgy gondoltuk, hogy aznap mi este már valószínűleg nem leszünk ott, így rávettük őket, hogy igyunk most. Szerencsére a sör a projekt résztvevőinek ingyen volt, tehát vagy négyszer voltam sörért -_- Aztán még előkerült valami lengyel vodka is, amiből én nem ittam... Bár sörből ennyi talán még nem ment le...
Volt a fiúink között egy kimondottan szép srác, szerintem ilyen szépet fiúban max hármat láttam egész életemben, gondoltam ráhajtok, bár nem nagyon vette a lapot... Aztán amikor már ment az "impreza" (szeretem ezt a szót:D), észrevettem, hogy egy kevésbé helyes, de aranyos srácnak meg én jövök be, így adtam neki esélyt.... Így eleinte csak átkaroltam, aztán melléfeküdtem, aztán megfogtam a kezét, és úgy elvoltunk... Aztán elvonultunk - bár szegénykém remegett egy időszakban, mint a nyárfelevél, és nem volt egy ideális helyzet az egész, de jó volt... 17 éves létére eléggé.. hm....Hajnali 3-kor kerültem vissza a szobámba, onnantól pedig óránként, 4-kor, 5-kor, 6-kor, 7-kor felébredtem, 8-kor pedig már keltünk... Enyhén megvolt a másnap...
Aztán ahogy elindult a második nap, hogy ez a bizonyos minifesztivál itt van a sulitól nem messze, és hogy a koleszos fiúk ott fognak valami kabarét előadni, azért maradtak itt.. Amikor láttam őt (Kaczor a beceneve), csak dobáltuk egymásnak az érdekes tekinteteket, olyan kíváncsi, namostmi, deazértcinkos, nem tudom szavakkal leírni. Aztán nem volt sok alkalmunk beszélgetni, mert neki mindig dolga volt, érthető is.
Amikor véget ért az este első fele, és végre el sikerült kapnom, mondtam neki, hogy van egy kérdésem... hogy most mégis mi lesz (negatív válaszra készülve, azt hiszem), és mondta, hogy semmi, nem lesz semmi... sajnálja... egyszerűen túl messze lakunk... Igen, végülis igaza van, ismerjük a távkapcsolatot :// Rámjött egy kisebb sírás, egy 10 perccel ezek után... ő meg meglátott... Onnantól ő is eléggé lehajtott fejjel járkált mindenfele... Aztán, ami kikészített végleg, hogy hozzám se szólt.. Amit az ember ilyen dolgok után nem várna... Gondolom, hogy minél hamarabb igyekezett megszakítani a kapcsolatot, hogy ne legyen a dolog MÉGnehezebb... Ez is egy hozzáállás, látom benne a logikát, bár én inkább azt mondtam volna, hogy utolsó este vagyok itt, élvezzük még ki... De nem... Aztán mentünk erre a kültéri diszkóra, ott is nagyon nagyon ellenkezett, nem akart véletlen sem táncolni. Aztán sorra vette a söröket, jól berúgott, és elkezdett az exbarátnőjével táncolni, és ki tudja még mit csinálni...
Nagyon ellentétesen jött ez így le nekem, mert péntek éjjel, vagyis szombat hajnalban egy teljesen érett, intelligens, abszolút korrekt és figyelmes embert ismertem meg benne, most meg, hogy ezt csinálta... tényleg nem tudom hova tenni a dolgot...
Most itt ülök hajnali 2-kor, hallgatom a lengyel zenéket, amik ott mentek, meg amiket mi énekeltünk, nézem a képeket, és próbálom magamban rendezni a dolgokat... De egyszerűen nyughatatlanul kavarognak bennem az érzelmek... Ha az az igazi arca, amit péntek-szombat mutatott, akkor ismét sajnálhatom magam, mert ilyen figyelmes, stbstb srácot nagyon ritkán talál az ember lánya.. És amilyen selymes haja van... És...
És soha többet nem látom... És olyan volt a búcsú, hogy... végülis, semmilyen búcsú sem volt, abban maradt velem, hogy nem kommunikál... És ez így most nagyon fáj.
Azt mondjuk még ennek ellenére is (talán) elmondhatom, hogy jó volt ez a két nap, a lengyelek überhatalmasnagyonjóarcok, nagyon szívesen visszamennék abba a koleszba kicsit, a mienkhez képest kb. egy disznóól, de mit ér a mi kis neuzellei koleszunk, ha egyszerűen nincs semmi kollektív? Ott náluk teljesen otthonias szobák vannak, asztali számítógép, mikró, hűtő, porszívó, meg hasonlók... És nagyon jó arcok... Hihetetlen, hogy a német osztálytársainkkal egy osztályban vagyunk már 9 hónapja, és van, amelyikkel 10 szónál többet ha beszéltem, már sok, velük meg pár óra ismeretség után már teljesen jó haverok voltunk...
Csak ez a Kaczoros történet nem biztos, hogy kellett volna bele.. vagyis... a végének nem ilyennek kellett volna lennie...:(
Hallgatom körbe-körbe a lengyel dalokat, és nem tudok magammal mit kezdeni... Vissza akarok menni, beszélgetni, bulizni velük, jólérezni magam... Vele meg... nem is tudom... Csak legyen a közelembe, elég lenne :((
KOCHAM POLSKĘ!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.