Még mindig nehéz úgy igazán elhinni és felfogni, hogy ez történik. Próbálok nem gondolni rá és nem félni, de azért basszameg, félek, hogy mi lesz ebből. És a szívem szakad meg az elmenekült, riadt anyukákért, a lebombázott gyerekkórházért, a hátrahagyott életekért, az összes-összes kilátástalan emberért. Az agyam nem hajlandó a negatívra gondolni, és csak arra fókuszálok, hogy milyen jó és szívmelengető, hogy az önkéntesek erőforrást és hideget nem ismerve segítenek a menekülteknek, százával-ezrével. De attól még, ahonnan ezek az emberek érkeztek, hát tankkal lövik a civileket, bazmeg! Könnybe lábad a szemem, megyek inkább vissza cikket olvasni, mintha a jólinformáltság bármin is segítene.
Jelenleg próbálom keresni, hogy tudok-e alkalomadtáni orosz fordításon kívül segíteni, információt adni, last resort-ként akár a kétszobás lakásunk egy kanapéját felajánlani, vagy hogy mégis mit tudok tenni, hogy ez a szörnyűség ne történjen meg. De az az igazság, hogy igazából semmit. Ez a "nagyok" "játéka". Ilyenkor kicsit mégis remélem, hogy van pokol, és az egyszeri rosszat cselekvő emberek talán nem is, de Putyin mindenképp oda kerül.
Remélem, a jövő héten nem fogom magam halálra izgulni az újonnan keletkezett kontinensnyi távolság miatt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.