Hogy lehetek ennyire kétlaki?! És ez az állapot vajon meddig fenntartható?
Az az öröm és egyszerre izgalom, amikor a te előadásod következik, de még az első beszél és egy kisebb tömeg gyülekezik már a folyosón, hogy a taps alatt bejöhessenek megnézni téged (és nyilván a többi előadót is, de pl. sokakat személyesen hívtam én, vagy simán ismerjük egymást). Azért na, elég nagy egoboost volt.
És az az enyhe pánik, amikor már 3 perce húzod a bőröndöd egyik kezeddel, a másik kezeddel fogod a tálcát és egyensúlyozod rajta a folyékony szaftos indiai kaját (a csirke makhan miben más a masalától?), kb. fél kilométer / óra sebességgel totyogsz, és mindenhol emberek ülnek... De végül csak megszán, és odaszól valaki, hogy szabadul fel egy asztal.
Gratulálok, még egy toxikus megnyilvánulás (tényleg az eggst kell emlegetni, amikor egy ennyire érzelmi dolgot osztok meg épp, BAZD MEG?), még egy szög a kapcsolat koporsójába, legalább reinforszál, hogy nem döntöttem rosszul. Meg ez az undorítóság, ami itthon(?) várt... Minden ragad az olajtól. Bleh. Furcsa érzés minden is.
I sincerely hope this is the beginning of a beautiful friendship.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.