Nem az otthonod már ez a ház
Ha kitaszít a tömeg, mire vársz?
Legyen új utad önmagadért
A szavadért és az álmaidért

Ez a nap, ez a nap nem a te holnapod
Éld úgy, tudod menned kell
Ide szólít a sors, de ha akarod hagyhatod

Sajnálom nagyon, de nem tehetek róla. Nem tudom, hogy félelem-e, vagy tényleg zsigeri nemakarás. A puding próbája az evés, gondolom, te megtehetem-e ezt, és mi jogon? De másképp hogyan tudnám? Jelenleg egy nagyonis zsigeri tiltakozásnak érzem. Ha akarnám se tudnám észérvekkel megindokolni. Nem tudom, mi lesz...

-

Egyszerre az Észtbeköltözés levegőbenlógása, az új munkahely, a disszertációleadás+védés elég sok life-levelup, ami elég stresszes, de nem panaszkodhatom. 2022 nagyon izgi lesz!

Az újév nélkül is érzem, hogy mennyi minden változik. Talán ezt is hoz kevésbé lázba.

Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon remélem, hogy a gut feeling nem téved. Ennyi visszautasítás után 2 nap egymás után 2 ajánlat, egészen abszurd. Kérem a bármilyen felsőbb erőket, vezessenek úgy, hogy jól dönthessek! :(

Amikor már a burnout fenyegetett... Amikor leginkább nem is kezdtem volna bele a callba, mert minek. Mindegy, nem kiabálom el, bár talán már nincs hova.

Szerintem ezen már az sem segít, ha kiírom magamból. Lassan már a kiégés jeleit mutatom a munkakereséssel kapcsolatosan. Ennyi helyre beadni, ennyi szálat végigkövetni, ennyi mindenen stresszelni, szorongani, ennyiszer elmondani, hogy "milyen szerintem az ideális menedzser", ennyiszer találkozni azzal, hogy Magyarországon szinte lehetetlen a teljes home office, és csak furcsán néznek rád. És ami rosszabb, találkozni a marha ijesztő, teljes sötétségre találó "Hol és hogy képzeled el magad öt év múlva?" kérdéssel. Kutyák, cicák, meg mondjuk egy poronty mellett, de hát ezt mégsem válaszolhatod egy állásinterjún. Megpróbáltam elütni azzal, hogy gyakorlatilag frissdiplomás vagyok, szóval előbb jó lenne magam egy kicsit jobban megismerni, de amúgy nyelvek.

5 év múlva 2027 lesz, 5 év múlva ... *huh de nehéz a fejszámolás*, 33 éves leszek. Na, pont a Krisztusi kor. Lehet, ezt kéne válaszolni. Abban képzelem el magam.

Tényleg néha egyszerűbbnek tűnne kimenni Észtországba, és munkába állni az első Hesburgerben vagy Olerexben, ahová kellek. Amikor persze elképzelem, hogy ott robotolni és talpon lenni 8-8,5 órát naponta, az azért mégiscsak nagyon ijesztő, szóval how about no. Leszek kitartott feleség, végülis az ambiciózus személyiségemnek csak teljes mértékben mondana ellent. De hát minden máshoz tapasztatlan vagyok. De persze, írnak majd, ha esetleg szembejön olyan pozi, ahova szerintük megfelelő lennék. Lófaszt.

Még szombat este is az álláskeresésen obsesselek, és szinte látom előre, hogy két, nagyon kellő poziról, ahol tök jól ment az interjú, jön majd a válasz, hogy hát igen-igen, bizony-bizony, valaki tapasztaltabbat keresünk azért. Az életben el nem magyarázom nekik, hogy ex-doktoranduszként, aki gyakorlatilag egyedül csinálta végig az egészet, tervezéstől, elemző és kritikus olvasástól, utazásszervezéstől, networkingtől az adatgyűjtésig mindent, valószínűleg sokkal rátermetebb vagyok bármilyen nem műszaki pozícióra, mit a többi jelentkezőjük; valószínűleg motiváltabb és tanulékonyabb is vagyok, de ezt papírok lobogtatása nélkül el nem hiteted senkivel. Igazából arra sem jön az égvilágon semmi reakció, hogy van egy doktorátusom (vagyis, majdnem van, na. talán majd lesz, annak ellenére is, hogy a hivatali ügyintéző ghostolt, mint egy rossz tinderes fuckboy).

Mondjuk legalább C1-es vizsgát tehetnék állásinterjúzásból, fejből megy az összes válasz az összes istenverte interjúkérdésre.

Nem maradt más, csak az illatgyertya, a téli tea, a melankólia, a szorongás, a közömbösség és a kétségbeesés egyvelege.

Könyvolvasás, ha rávinne a lélek, de túl lusta vagyok ahhoz is.

Ügyfélszolgálatosnak nem vagyok elég jó, a németem szar, a tapasztalatlanságom szar. Az elvárásaim a szituációhoz képest meg igazán nagyok lennének?! Késő ősz-kora tél.

Néha tényleg csak Tanel töretlen hite és pozitivitása segít túl a napon. Volt pár összezörrenésünk nyilván most is, személyiségbeli súrlódások, de összességében hihetetlen szerencsés vagyok, hogy ilyen kincset találtam. Az elmúlt hetekben pedig érezhetően kifejezőbb lett a szerelmét illetően, szóval úsznék a boldogságban, ha csak nem lennék az életem összes többi, kilátástalan aspektusát tekintve kétségbeesett.

Megyek, lefőzöm azt a teát.

A szülinapomon legalább már nem cringelek, de boldoggá sem tesz...

Félek, mentálisan és fizikailag fáradt vagyok, sokszor sírnék, comfort sitcomokba menekülök. Legyen már a bizonytalanságnak vége, és legyen valami, aminek örülni lehet.

Csak frissítgetem az emailjeimet (nem mintha nem frissítene automatikusan, ha új érkezik, meg nem pittyogna rezegne a telefonom is mellé), és már idegbajt kapok, de még mindig semmi hír a cégtől... 

Észtország még mindig szürke, de jó kajával, progikkal, blekk vagy épp vidám melodikus metállal kompenzálok.

Jó nagy hülye vagyok, hogy megfázásos tünetekkel repülőre ültem, várom érte azóta is a büntetésem, mert iszonyat bűntudatom van. Mondjuk ha nem ez, akkor anyumhoz viszem haza a covidot, szóval végülis...

Tökre tetszik a tézisfüzetem, cuki, és tényleg megmutatja hogy dolgoztam és eredményeket kutattam ki.

At the same time, I hate adulting. Nem is tudom egyébként, hogy várom, hogy felvegyenek, vagy rohadtul félek tőle. A heti 40 óra munka rettentően rémisztően hangzik, nem tudom, mások hogy csinálják, és hogy én hogy nem fogok beleroppanni.

Olyan, mintha egyben lenne az életem. As if I got my life together. Reggel még gyorsan leedzek (és végre megtanulom, hogyan kell szabályosan felhúzni, legalábbis most életemben először szabályosnak tűnik), hogy pont ügyesen hazaérjek a 12:30-kor kezdődő finnórámra, amire szerencsére már előre felkészültem. Külön pride és szakmai kihívás, hogy a srác egyáltalán nem az a nyelvtanulós vagy nyelvtanozós típus, de a finnben nem lehet kihagyni elég komoly és egymásra épülő nyelvtani részeket. Vagyis ki lehet, de hatalmas kihívás és katyvasz lenne nyelvtan nélkül tanítani ezt a nyelvet. De valahogy megpróbálkozom vele, és nagy örömöt érzek, amikor a tanítványom "gets it right", és látom, hogy átment az, amit át akartam adni. El tudom magyarázni. Talán valamennyire jó is vagyok benne. Majd ma délután lesz még egy további finnórám.

Milyen jó, így a szombat "szabad" volt, és a nap felében lektorálhattam egy nekem szimpatikus munkacsoportnak egy nekem szimpatikus és fontosnak tűnő tevékenységhez kapcsolódó dokumentumot. Jeee, pénz! Elég anxiety inducing, ahogy fogy a pénz a számlámról... O_O

De most legalább jól érzem magam. Edzi pipa, első óra pipa, az időbe belefértem, a lektorálásom kész. Kivéve, amikor nem érzem jól magam. Amikor szorongok, amikor félek, amikor bizonytalankodok, amikor elképesztően hiányzik Tanel, amikor éppen ő sem tud virtuális módon szeretetet küldeni, amikor nem tudok hozzábújni egy hülye veszekedés után... Amikor csak ülök a munkanélküli seggemen, és várok. Várom a harmadik bírálatot. Várom a házi védés időpontját. Várom a védés időpontját. Várom, hogy valamikor majd jön Tanel. Várom a csodát. Várom a Prezitől az időpontot. Vagy a választ. Vagy az igent. Vagy a visszajelzést. Vagy az assessmentet. Tegnap alig fértem a bőrömbe. Mint aki megivott négy kávét, pedig csak felet ittam, azt is csak reggel. Valószínűleg a stressz, a szorongás, a várakozás, a hiányolás valamiféle egyvelege.

És ezt csak azért is itthagyom, legyen bármennyire nudity:

Még egy elutasítás. Mostanában sokszor van sírhatnékom. Stresszizzadás.

Havi €180-200.

Boomerek.

Kitöltöttem a munkanélküli nyilvántartásba regisztráló formanyomtatványt. This is not how I imagined my life to be. Még akkor is, ha nyilvánvalóan csak ideiglenes. Életemben egyszer voltam csak ennyire kétségbeesve, meg féltem, azt hiszem.

"Engem ez nem érdekel, hagyj ki belőle."

Legalább érezted utólag, hogy ez így sok volt, de kifogásgyártás nem egyenlő a bocsánatkéréssel.

Megint elváltunk. De most azt akarom, hogy büszke legyen rám, hogy milyen szépen, függetlenül és sikeresen a magam embere vagyok. Hogy egy olyan barátnője legyen, aki nem azért van vele, mert olyan szinten szüksége van rá, hogy nélküle nem megy. Vagy nélküle középszerű minden. Hanem simán csak úgy dönt, hogy vele van, mert vele tökéletes a jó. A keeping busy meg megóv a szívmegszakadástól. 

Lettországi buszjegyek megvéve, Eluveitie-koncertjegy megvéve. Lehet okosabb lenne a  biztonság kedvéért a Budapest-Komárom vonatjegyet is. El sem hiszem. Végre Tanel is megismeri az "én világomat" és azt, ahonnan én jöttem. Ideje volt, hiszen csak ezeket ismerve ismerheti az ember a másikat igazán. Kicsit a félelme miatt én is elkezdtem félni, ez most kivételesen neki lesz nagy kilépés a komfortzónájából – eddig én ugráltam onnan folyamatosan kifelé, és most ő fog. A különbség csak annyi, hogy én ehhez hozzászoktam. De megoldjuk, és megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá ♥

Elképesztő, hogy mennyire jót tesz a mentális egészségnek, a túlgondolásnak és a túlpörgésnek egy-egy baráti beszélgetés. (Mintha csak erre lenne kitalálva ;) ) Mindig kéne egy, mielőtt valami meggondolatlan, irracionális hülyeséget csinálnék.

Mázlista vagyok, hogy eljutottam az oului Nightwish koncertre. Bár a morális kódom hibássága miatt lehet begyűjtöttem egy kis negatív karmát, de képtelen vagyok miatta rosszul érezni magam.

A mólón csupán egy szoknyában és egy praktikus okokból kölcsönvett férfi alsónadrágban ülni a hosszútávú, komoly kapcsolat szótári definíciója lehetne, ami most így a világ egyik legboldogabb dolgának tűnik.

Különben nem megy. Muszáj minden napra megterveznem valami konkrét tennivalót és elérendő célt, mert különben olyan haszontalannak és értelmetlennek érzem az életem, hogy egy önbeteljesítő jóslatként csak elmegy mellettem a nap teljesen haszontalanul, és csak ramatyul érzem magam. Szóval apróbb tennivalók, és kézenfogom magam.

I need to get my shit together. Nagyon sokat segítene, ha kicsit abbahagynám mindig a közelebbi és a távolabbi jövőn való szorongást, és csak élvezném a napokat úgy, ahogy jönnek, és a helyzetet, ami van. Mert sok jó dolog történik. De ehelyett mintha direkt keresném azt, ami rossz, amin aggódni lehet, amin szorongani lehet, amin meg lehet sértődni, ami nem elég jó. 

Túl sok érzelem kavarog bennem, és elképesztően labilisnak érzem magam. Megérkeztem ide, pont, amikor kezdtem az otthoni környezetbe beleszokni, és itt meg hirtelen nagyon nem találtam a helyem, és nem is találom. Mit keresek itt? Egyébként is, mit akarok én itt egyáltalán? És hogy kéne egy életet itt újrafelépítenem? És mi van akkor, ha szociálisan tényleg teljesen más hullámhosszon vagyunk, és boldogtalan lennék? Egy országban nem lehet csak egy embert szeretni, és egytől függővé tenni a boldogságom. Az szintúgy nem segít, hogy ha én outgoing is vagyok, észtekkel barátkozni nem könnyű, és semmi sem jönne úgy magától. 

Egyelőre mondjuk csak jobb lenne hátradőlni, és kiélvezni minden napot, és minden napban épp azt, ami van - a megérkezést, a semmittevést, a napfény melegítését, a pihenést, egyszerűen a háborítatlanságot, a fejedet az ölemben, a szeretve levést. A korai, hamiskás észt epret. És felhagyni az irigységgel, és wholesome-ságra cserélni.

Nézem ezt a nyaralós, tengerpartos sorozatot, és azon gondolkodok, hogy egyáltalán mik azok a dolgok, amik engem igazán boldoggá tesznek... Mert mintha lassacskán már nem is tudnám.

Mondjuk kezdésnek ha abbamaradna a semmin való szorongásom, az jó lenne.

Am I just too depressed to enjoy life?

Ha 1000 és 1 dolog jó és 1-2 rossz, aminek a fele nem feltétlen javítható, akkor suck it up és ennyi?

Egyre inkább elfogy az út, amit ki tudtam magam számára jelölni, és nincs iránymutatóm, tanácsadóm. 

Meg két reggel egymás után görcsberánduló gyomrom, egyszerre apátiám és érzelmi túltelítettségem, egyszerre emberekkel lenni akarásom és magányvágyam.

Szánalmas vagyok :)

 Anxiety is a bitch.

Kb. három és fél hete itthon. Jó minden, csak nem. Túl könnyű szeretethiányosnak lennem egy távkapcsolatban és nagyon nehéz vele megbirkóznom... Kicsit túl sok a veszekedős nap, és ez eléggé meggyengíti a bizalmam.

Mindegy, várok. Ez most a várakozások időszaka. Várok a vakcinaidőpontra, a vakcinára, a visszautazásra, a konzulensi véleményre (és nagyon félek, hogy szétszabdalja a gyermekem), és A. válaszára azzal kapcsolatosan. Abban nem szabadna mernem hinnem sem, de nem tudok nem álmodozni és beleélni magam, szóval remélem, hamar jön a visszautasítás... 

Addig filmek, könyvek, WoW, diákok és gymgains. Legalább rövid időre legyen valami hasznom és tereljem el a gondolataim. Elég szánalmas mondjuk, hogy jövőhéten is mennyire szükségem lesz a gondolatelterelésre...

"Adults with preoccupied attachment patterns often feel desperate and assume the role of the “pursuer” in a relationship. They often have positive views of other people, especially their parents and their partner, and generally have a negative view of themselves. They rely heavily on their partner to validate their self-worth. Because they grew up insecure based on the inconsistent availability of their caregivers, they are “rejection-sensitive.” They anticipate rejection or abandonment and look for signs that their partner is losing interest.

These people are often driven to engage in pre-emptive strategies in an attempt to avoid being rejected. However, their excessive dependency, demands and possessiveness tend to backfire and precipitate the very abandonment that they fear. Attachment theorists and researchers Shaver and Clark, (1994), have observed that “preoccupied” partners appear to be “perpetually vigilant and somewhat histrionic.” They feel resentful and angry when their partner doesn’t provide the attention and reassurance they feel they need. They often believe that unless they dramatically express their anxiety and anger, it is unlikely that the other person will respond to them. Many of those with preoccupied attachments are reluctant to express their angry feelings toward a partner for fear of potential loss or rejection. When they try to suppress their anger, their behavior tends to vacillate between outbursts of anger and pleas for forgiveness and support."

Ideje lesz mostmár úgy viselkednem, mint egy felnőtt, méltósággal bíró nőnek, és nem mint egy hisztis kis fruskának, aki az instagram-stalkolással a saját önbizalomhiányát növeli csak. Mit akarom, hova bizonyítson még? Mit? Nem mindegy?